A Polypterus senegalus nevű Afrikában őshonos hal jól fejlett első uszonyainak köszönhetően át tud kelni egyik vizes helyről a másikra, erre azonban csak ritkán kerül sor, mert a szárazföldi lét helyett mégis a víz alatti életmódot kedveli. Emily Standen kanadai kutató is meghökkent – hangzik a Nature cikke –, amikor kiderült, hogy ez a hal megszokott környezetéből kiszakítva az eléldegél. A váltásra a kizárólag kopoltyúval rendelkező halak nem képesek, ugyanakkor a szervhalmozónak tekinthető Polypterus kopoltyúkon túl tüdővel is rendelkezik. Ennek köszönhetően vízben és a levegőn is kiválóan tud lélegezni.

Ezt a tulajdonságát természetesen nem a kanadaiak fedezték fel, azt ellenben már a montreali McGill Egyetem kutatói, hogy a szárazföldre kényszerített halak viselkedése az idő múlásával megváltozott – egyre magabiztosabban jártak a szárazföldön. Standen szerint az uszonyait használó hal mozgásának elemzésekor alapvetően arra voltak kíváncsiak, hogy a természetes környezetéből hosszú időre kiszakított halnál ez a változás miként hat a viselkedésére, esetleg az anatómiájára. A halak egyik csoportja maradt a megszokott környezetben, a másikat ellenben partra vetették.

Egy év múltán azt tapasztalták, hogy a szárazföldi csapat sokkal hatékonyabban mozgott, mint a vízben hagyott társaság. De ennél is érdekesebb, hogy a partra vetettek testalkata módosult – az első uszony környéki csontok megerősödtek. És ez a módosulás kísértetiesen hasonlít a fosszilis sétálóhalakon tapasztaltakra. A montreali tudósok szerint a változások hűen tükrözik azt a folyamatot, ahogy valamikor 385 millió évvel ezelőtt az első halak a tengerekből a szárazföldekre merészkedtek ki. Ennek az életmódváltásnak lett a következménye, hogy az uszonyokból karok és lábak fejlődtek.

A sétáló halak terén az idei év eleje is szolgált szenzációval. Januárban jelentették be, hogy egy 375 millió éves sétáló hal hátsó testrészeit rekonstruálták amerikai tudósok.

A Tiktaalik roseae az utóbbi évtizedben talált legfontosabb kövület, mert magyarázattal szolgálhat arra, hogyan fejlődtek ki a szárazföldi gerincesek. A sétáló hal néven is ismert Tiktaalik roseae az összes szárazföldi gerinces elődje, beleértve a kétéltűeket, a hüllőket, az emlősöket és az embert. A nagy termetű vízi ragadozó hossza elérte a 2,5 métert. Egyes vonásai halra emlékeztetnek: pikkelye és uszonyai voltak, ám csapott koponyája, váll-, kar- és csuklócsontja későbbi, kizárólag szárazföldön élő állatokra utal. A kanadai eredmény azt bizonyítja, hogy fosszíliák nélkül is szerezhetünk új ismereteket a földi élet evolúciójáról.