A szóban forgó tanulmányt a washingtoni Carnegie Institution készítette. A dokumentum szerzői 113 országban követték nyomon a széndioxidtermelés és az export-import összefüggéseit. A tanulmányból kiderül, hogy a fejlett országokban megvásárolt termékek (gyártáshoz kapcsolódó) széndioxid-kibocsátásának 23 százaléka valahol máshol, egy másik országban került a légkörbe.

A "másik ország"  az esetek többségében Kína, de a jelentős széndioxid-importőrök közé tartozik Oroszország, a közel-keleti olajországok némelyike és India is. Abba a táborba, amelynek tagjai a termékimport révén tulajdonképpen exportálják a légszennyezést, az Egyesült Államok mellett Japán, Nagy-Britannia, Németország, Franciaország és Olaszország tartozik, ha a kibocsátást abszolút értékben mérjük. Ha az egy főre jutó szennyezés-export a viszonyítási alap, akkor Svédország, Dánia, Svájc, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország a sorrend.

Egyelőre semmi nem utal rá, hogy a fejlettek kifejezetten a klímavédelem és a különféle kvóták miatt telepítenék ki a piszkos ipart (ma még az alacsonyabb munkbérek jelentik a fő vonzerőt), ám a tanulmány szerint - ahogyan a kibocsátási előírások szigorodnak, és a széndioxid-kredtitek megdrágulnak - ez az idő is eljön majd. Ugyanakkor már a jelenlegi gyakorlat is szinte lehetetlenné teszi a kibocsátások korrekt elszámolását.

A Le Monde által idézett példa szerint egy franci lakos évi széndioxid-kibocsátása csupán 6 tonna - ami alacsonyabb a legfejlettebbek átlagánál -, ám az adat jelentősen módosulna, ha hozzászámítanák a Bangladesből importált farmer, a Kínában gyártott mobiltelefon vagy a Dél-Koreában készült (de Franciaországban piacra kerülő) tévékészülék gyártása során keletkező gázmennyiséget. Egyeleőre nem világos, hogy az exporthoz kapcsolódó széndioxid-termelést melyik ország (a gyártó vagy a felhasználó) széndioxid-számláján kell elszámolni - pontosabban a jelenlegi gyakorlat szerint a gyártó kontóját terheli, ám egyre nyilvánvalóbb, hogy ez a számítási mód nem igazságos.

Ráadásul a világkereskedelem fejlődésével a termelés és a felhasználás helye közötti távolság egyre nő, ami tovább torzítja a kvótaelszámolást. A problémával eddig a politika nem foglalkozot (jellemző módon a koppenhágai klímacsúcson sem boncolgatták a kérdést), mert a felvetése kikerülhetetlenül a protekcionizmus megerősödéséhez vezetne.

Nicolas Sarkozy francia elnök nemrég felvetette: olyan széndioxid-adót kellene bevezetni az EU-ban, amely az importhoz kapcsolódva hatásosan fékezhetné azoknak az országoknak a "környezeti dömpingpolitikáját", amelyek úgy termelnek, hogy nem fordítanak figyelmet szennyező kibocsátásaik csökkentésére. Az Egyesült Államok ugyancsak védővámokat kíván bevezetni a saját klímavédelmi törvényének tervezete szerint. A "fejlődők" szerint azonban ez a megközelítés igazságtalan, hiszen ők jelenleg is bűnhődnek a fejlettek termelés-kihelyezési gyakorlata miatt - például azzal, hogy ők szenvedik el a gyártás miatti környezetszennyezést.