Az elmúlt ötven évben az Alpokban évente átlagosan másfél centiméterrel kevesebb hó esett, és 1500 méteres magasságban a havas szezon évente fél nappal rövidült. A klimatológusok jóslatai szerint 2050-re a felmelegedés hatására a közepes magasságú hegyekben átlagosan két hónappal rövidebb ideig lehet majd természetes havon síelni. A mesterséges hókristályokra tehát egyre nagyobb szükség lesz.

A hóágyút még az ötvenes években fejlesztették ki az Egyesült Államokban, majd Európában is nagy keletje lett úgy három évtizede. Ma már az olasz és az osztrák pályák mintegy 40 százalékán használják a gépeket. Franciaországban míg a nyolcvanas években még csak 120 hektáron gyártottak havat, a 2005-2006-os szezonban több mint 4500 hektáron síeltek műhavon a hegyisport szerelmesei, amely az összes sípálya 18 százalékát teszi ki. Az arány pedig évente nő, már a magas hegyekben is. Több helyen (például Ausztiában) már a gleccser pályákon is megjelentek a hóágyúk.

A műhó előállításához „mindössze” levegő, víz és elektromos áram szükséges. Az utóbbi kettőből viszont meglehetősen sok kell. Két köbméter hó elkészítéséhez 1 köbméter vízre és 1-9 kWh áramra van szükség, így egy hektár területű sípályát 4000 köbméter víz felhasználásával borítanak be hóval. Ha például a jövőben az egész alpesi síterületet műhóval kellene befedni, mintegy 100 millió köbméter vízre lenne szükség, amely egy másfél milliós város lakosságának vízellátását teszi ki.

Egy tanulmány szerint, amelyben több mint száz hóágyúzott sípályát vizsgáltak, a felhasznált víz felét erre a célra épített víztározókból nyerik, míg 30 százalékát közvetlenül folyókból, 20 százalékát pedig az ivóvíz-hálózatból. Ez a megoldás a zsúfolt turistaszezonban ivóvízellátási gondokat is okozhat.

A környezetvédők emellett több problémára is felhívják a figyelmet. A vizes élőhelyek veszélybe kerülhetnek: mocsarak, vízfolyások, kisebb tavak eshetnek a hógyártás áldozatául, mivel a felhasznált víz egy részét ezekben a természetes tárolókban tartják. Így az élőhelyek változása az ott élő flórát és faunát is megbolygatja. „Ezek rendkívül törékeny ökoszisztémák, amelyben olyan speciális fajok élnek, amelyek alkalmazkodtak a táplálékban szegény, nedves környezethez, és a hirtelen hőmérsékletingadozáshoz” – mondta el Stéphanie Gaucherand, a grenoble-i Cemagref kutatóközpont hegyi ökoszisztémákkal foglalkozó szakértője. Számos védett növényfaj (például rovarevő növények), béka- és lepkefaj él ezeken a területeken, amelyekre visszafordíthatatlan hatása lehet a mesterséges hó előállításának. „A hegyi vizes élőhelyek életritmusa rendkívül lassú, így kialakulásuk akár több száz évig is eltarthat – mondja el André Evette, a kutatóközpont biológusa. – Éppen ezért az elpusztult területek nagyon nehezen regenerálódnak.”

A hóágyúk mindemellett hangosak is, így felvetik a zajszennyezés problémáját. Néhány esetben pedig speciális radioaktív baktériumot használnak a gépek működtetéséhez, amely lehetővé teszi, hogy melegebb időben is tudjanak havat gyártani.

A nemzeti és az uniós törvények kiterjednek a törékeny ökoszisztémák védelmére (pl. Natura 2000), de Gaucherand szerint ezek mégsem nyújtanak elegendő védelmet az ily módon veszélyeztetett vizes élőhelyeknek. A síközpontok vezetői időközben már foglalkoznak a problémával többnyire a környezetvédők nyomására, Németországban például politikusok és természetvédő szervezetek egyetértésben egy több pontból álló követelményrendszert nyújtottak be a sípálya-üzemeltetők felé, melyben többek között meghatározzák, milyen hosszú időszakra lehet használni a hóágyúkat, milyen vastag lehet a sík, illetve lejtős területeken a műhó vastagsága, vagy javasolják a zajszennyezést csökkentő csöndesebb (ámde drágább) ventilátoros hóágyúk alkalmazását.

Magyarországon sokszor nincs más választás, mint a hóágyú. A klímaváltozás miatt az Alpok több települése is vásárolhat magának gépet