A két kísérletsorozatot a Lawrence Livermore Nemzeti Laboratóriumban futtattak le San Francisco közelében, eredményei pedig a napokban a Nature folyóiratban jelentek meg.

A magfúzió a Napban zajló folyamat, ami során a hidrogénatomok egyesülnek héliummá. Ettől különbözik a maghasadás, amely az atomok több részre hasadása, és alapvető folyamata a mai atomerőművek működésének, vagyis az atomenergia békés felhasználásának.

Mindkét folyamat során energia szabadul fel, ám a kutatók több okból is a magfúziót tartják a jövő energiaforrásának. A magfúzió alapanyagát képező hidrogén majdnem végtelen mennyiségben áll rendelkezésre, ellentétben például az urániummal vagy a plutóniummal, amely a maghasadáshoz szükséges. Előnye még, hogy nem termel hosszú távon lebomló nukleáris hulladékot, és a szénalapú energiaforrásokkal ellentétben nem bocsájt ki üvegházhatású gázokat, így nem járul hozzá a globális felmelegedéshez sem.

 A magfúzió energiaforrásként való használata azonban csak abban az esetben érné meg, ha több energiát termelne, mint amennyit felhasznál, ettől azonban még távoliak az eredmények a kísérletek során használt eszközök (a plazma felfűtéséhez használt lézerek) energiafelhasználása miatt. Biztató viszont, hogy legalábbis a betáplált üzemanyag energiatartalma csupán egy százaléka a kísérlet során megtermelt energiáénak.

A kutatás másik nagy eredménye, hogy a fúzió során létrejövő energia egy része önfenntartó módon segíti a további fúziót, ez pedig több kutatócsoport szerint is nagyon fontos előrelépés.

A világon több helyen is dolgoznak egyébként a magfúzió kutatásán. A legnagyobb nemzetközi szakmai együttműködés az ITER (International Thermonuclear Experimental Reactor - Nemzetközi Kísérleti Termonukleáris Reaktor), amelynek megvalósításán több mint ötszáz fős, nemzetközi kutatócsoport dolgozik jelenleg Dél-Franciaországban.