Az EU nevével fémjelzett rendezvényen a kontinens vezető politikusai szólaltak fel a témában, akik többször el is mondták: ételt eldobni rossz dolog. A számok egészen megdöbbentőek: az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) adatai szerint az összes megtermelt ételünk nagyjából egyharmada végzi a szemetesben. Ez nemcsak morálisan visszás, de rengeteg vizet, tápanyagot és energiát is elpazarlunk vele. Vytenis Andriukaitis, az Európai Unió egészségügyért és élelmiszerbiztonságért felelős biztosa elmondta, „az élelmiszerpazarlás gazdaságilag is értelmetlen, hiszen nagyjából évente kétszázmilliárd eurójába kerül az Európai Uniónak”. Ez azt jelenti, hogy egy átlagos európai család 140 ezer forintot tudna spórolni évente, ha okosabban bánna az étellel.

Ahhoz, hogy jobban megértsük a probléma forrását, azt is meg kell néznünk, hogy hol is keletkezik ez a rengeteg szemét az élelmiszerláncban. A fejlett országokban a legnagyobb eldobók maguk a fogyasztók, az összes pazarlás majdnem fele azután történik, hogy fizettünk a kasszánál. Sokkal kevesebbet dobnak el a boltok, az éttermek vagy a feldolgozóipar. Ez a megoldás szempontjából persze nagy nehézséget jelent. Ahogy Nina Kajander, az Európai Bizottság Közös Kutatóközpontjának (JRC) képviselője említette, „az élelmiszerpazarlás leginkább otthon történik a négy fal között. Olyan szabályozást aligha lehet hozni, amely kötelezővé teszi, hogy az emberek mindent megegyenek, amit megvásároltak”.

Bár a végső megoldást mindenki másképp látja, egy dologban azért egyetértenek a szakértők: az élelmiszerpazarlás nem tekinthető egy önmagában álló, elszigetelt problémának. A természetben nincs olyan, hogy szemét, nincsen pazarlás – hogy ezt az élelmiszerláncban is elérjük, meg kell tanulnunk az egész rendszert egységként kezelni. Despina Spanou, az Európai Bizottság Fogyasztóvédelmi Igazgatója szerint a kutatás-fejlesztés lehet a megoldás igazi kulcsa. „A fenntarthatóság nem a múltba való visszatérést jelenti – sőt! Egyre több olyan kutatási eredmény és technológia áll rendelkezésünkre, amelyek a mostani rossz gyakorlatokat jó irányba fordíthatják.” Példaként említette a hosszabb tárolásra alkalmas fajták nemesítését, a csomagolóanyagok fejlesztését és a jövő intelligens szupermarketeit. Gondoljunk csak bele, milyen lenne a vásárlás, ha már a boltban rengeteg adatot megkapnánk egy termékről. Nemcsak az árat és a kalóriatartalmat, hanem például a szén-dioxid- vagy vízlábnyomot (tehát, hogy mennyi szén-dioxid került a levegőbe a termék előállítása során, illetve mennyi vízre volt hozzá szükség). Hogyan befolyásolná vásárlók millióinak döntését, ha tudnák, hány ezer kilométert tettek meg kedvenc csokis kekszük alapanyagai, míg a boltba értek? Ahhoz, hogy ezeket az adatokat a fogyasztók megfelelően tudják értelmezni, hosszú évekig tartó, következetes oktatásra van szükség.

Ahogy Toine Timmermans a Wageningeni Egyetemről összegezte, „az oktatás mindenkinek nagyon fontos, viszont a változás igazi kulcsai a fiatalok lehetnek. Hiszen ők a legfogékonyabbak a technológiai újdonságokra, így már fiatal korban megtaníthatjuk őket, hogy egy fenntarthatóbb élelmiszerlánc hasznos részei legyenek. Pár év múlva ugyanis már a mostani Y és Z generációk lesznek a legfontosabb vásárlóerő”.