„Úgy véljük, a tűzhányók eddig ismeretlen osztályára bukkantunk. Lejtői annyira lankásak, hogy rajtuk állva nehéz eldönteni, merre van lefelé és felfelé” – idézték a hírügynökségek William Sagert, a Houstoni Egyetem geológusát, akinek erre vonatkozó tanulmánya a Nature Geoscience című szaklapban jelent meg. Sager kol­lé­gái­val két évtizede tanulmányozza a Satszkij-hátság tengermélyi fennsíkjainak titkait.

A Tamu Massif kiterjedését jól érzékelteti, hogy a Föld jelenlegi legnagyobb működő vulkánja, a Hawaii-­szigeteken lévő Mauna Loa körülbelül hatvanszor kisebb nála. A Naprendszer legnagyobb hegyeként ismert, marsi Olympus Mons is csak 25 százalékkal terjedelmesebb. Az 540 km széles alapzatú marsi vulkán 27 kilométerre emelkedik ki környezetéből (a Mount Everestnél háromszor magasabbra). Az Olympus Mons most meghatározott földi testvéréhez hasonlóan kialudt pajzsvulkán. A pajzsvulkánok az alakjukról kapták a nevüket: lapos, a területükhöz képest meglehetősen alacsony képződmények. A kiterültség magyarázata: a bazaltláva igen híg, roppant folyós anyag, amely kiömlése során szétterül (és nem áll össze az andezitvulkánoknál jól ismert kúpokba).

A Csendes-óceánban ázó 310 ezer négyzetkilométeres kiterjedésű hegy alapja közel 6,5 kilométeres mélységben van, a csúcsa pedig két kilométerrel van a tengerszint alatt, azaz magassága körülbelül 4,5 kilométeres. Ettől magas is lehetne, de ha hozzátesszük, hogy a Japántól 1600 km-re keletre elterülő Tamu 200 kilométer széles, könnyen belátható, hogy meglehetősen lankás jelenségről van szó. Az elemzések szerint a tűzhányó néhány millió éven át működött, és körülbelül 145 millió évvel ezelőtt hunyt ki. (Gigászi méretei ellenére sem valószínű, hogy a Tamu valaha is kiemelkedett volna a vízből.)

Sager szerint a nagy vulkánokhoz hasonlóan a Tamu-hegynek is központi tölcsére lövellte a lávát a széles, lankás hegyoldalakra – a bizonyítékok földrengéstani mérésekből és kutatóhajók által éveken át gyűjtött lávamintákból származnak. A szeiz­mikus hullámok pedig a tűzhányó tetejéről leereszkedő lávafolyamok nyomait mutatják. A hegytetőn több kaldera, vagyis kráterhez hasonló kisebb horpadás lehet, amelyet a vulkán kirobbanása és összeroskadása alakíthatott ki. A fenékhegy nagyjából 145 millió évvel ezelőtt nyerte el végleges formáját – minden jel arra mutat, hogy a hatalmas hegyet alkotó bazalt egy kitörési forrásból származik, amely a hegy centrumában helyezkedik el. Az idők folyamán szinte tökéletesre csiszolódott vulkáni kúp esetében – amelyről a kutatók kétlik, hogy az bármikor az idők folyamán a felszínre kerülhetett – csak nagyon pontos mérésekkel sikerült meghatározni annak középpontját. A vulkán nagyon régen nem tört ki, és elenyésző annak esélye, hogy a belátható időn belül erre sor kerülhetne. „A Tamu Massif a legnagyobb egyedi pajzsvulkán, amelyet valaha felfedeztek a földön” – idézte Sagert a New Scientist, aki szerint egy alapvető kérdésre azonban még nincs magyarázat: hogyan tudott egyetlen kráterből olyan irdatlan mennyiségű láva szertefolyni?

A Durhami Egyetem vulkanológusa, Gillian Foulger szerint, ha találnak hihető magyarázatot a gigatikus vulkán létrejöttére, akkor közelebb kerülhetnek a vulkanikus szempontból igen aktív Izland és Hawaii-szigetek létrejöttének megértéséhez is. Sager szerint az sem kizárt, hogy a Tamu Massifnál nagyobb vulkánokat találnak. Egyik jelöltje a Salamon-szigetektől keletre található Ontong Java nevű térség. Harangi Szabolcs, az ELTE vulkanológusprofesszora szkeptikus a hírrel kapcsolatban: több benne a feltételezés, a spekuláció, mint a tudományosan megalapozott tény. Nem ismerjük a pontos korát, nem tudjuk, mennyi idő alatt keletkezett, és az sem egyértelmű, hogy a víz alatt miért ebben a formában dermedt meg?

tudomány