Törvénytervezetet fogadott el a román kormány az erdélyi Verespatak mellett megvalósítandó, ciános technológiájú arany- és ezüstbányászatról. A jogszabálytervezet a környezetvédelmi szempontból aggályos projekt könnyített engedélyezéséről szól – ehhez képest meglepő, hogy a 2000-ben Euró­pa legnagyobb ciánszennyezését elszenvedő Magyarország hivatalosan semmit sem tesz a bányanyitás fékezése (vagy legalább szigorú ellenőrzése) érdekében.

2000. január 30-án a nagybányai Aurul bányavállalat üzemében történt gátszakadás nyomán 100 ezer köbméter cianid- és nehézfémtartalmú szennyvíz került a Lápos-patakon át a Szamosba és a Tiszába. Az utóbbi folyó magyarországi szakaszán a ­ciánkoncentráció 180-szorosan haladta meg a megengedett határértéket, a 40 kilométer hosszú méregfolt az érintett szakaszokon szinte minden állati szervezetet elpusztított. Előfordulhat, hogy úgyszólván napra pontosan a tragikus eset 16. évfordulóján nyílik meg a Rosia Montana Gold Corporation (RMGC) többségi és a román állam kisebbségi tulajdonában álló, az Auruléval megegyező technológiát használó arany- és ezüstbánya Verespatakon.

A kétharmados többségre támaszkodva kormányozó román kabinet döntése nyomán ugyanis az ­utolsó akadály is elhárulni látszik a bánya­nyitás elől: annak fejében, hogy az állam a tulajdonjog mellé a szokásos négy helyett hat százalékot kap a kitermelt aranyból, kiemelt jelentőségű beruházássá nyilvánították a projektet – ez a Magyarországon már „bevált” gyakorlat szerint azt jelenti, hogy kivonják a hatósági kontroll alól az engedélyezési eljárást (amikor évekkel korábban a terv meghiúsulni látszott a helyiek ellenállásán, a bányavállalat még a környező településeknek kívánt részesedést adni a részvényekből, vagyis a román állam a környezeti és egyéb terheket elviselni kényszerülő falvak helyét foglalja el az üzletben).

A kanadai tőkéből alapított RMGC Európa legnagyobb külszíni aranybányáját készül megnyitni: a tervekben 300 tonna arany és 1600 tonna ezüst kitermelése szerepel. A romániai zöldek szerint sem a környezetvédelmi, sem a műemlékvédelmi törvény nem fog vonatkozni a bányaprojektre – utóbbi azért fontos, mert a verespataki térség a Római Birodalom és a magyar bányászat múltjából is felbecsülhetetlen értékű emlékeket őriz. Ezekből nyilvánvalóan semmi sem marad majd: a falut kitelepítik, a házakat lebontják, a környező hegyek erdőállományát kivágják, magukat a hegyeket pedig – 16 négyzetkilométernyi területen – „letermelik”.

A fémkinyerésre alkalmazni kívánt ciános technológiát elsősorban az alacsony fémtartalmú nemesfémércek feldolgozására használják. Az eljárás lényege, hogy a kőzúzalékból kálium- vagy nátrium-cianid segítségével vízben oldódó, kiülepíthető aranyvegyületet nyernek, amelyből a végén elektrolízissel vagy cinkpor hozzáadásával különítik el az aranyat. A folyamat végén a többször felhasznált, magas ­ciántartalmú lúgos és mérgező zagy az egyszerű föld- vagy kőgátas zagytározókban marad (egy ilyen tározó gátja szakadt át az esők miatt 2000-ben, ez okozta a ciánkatasztrófát).

A projekt egyik leginkább problémás pontját az esetleges balesetekre biztosított környezeti garanciák jelentik. A tulajdonosok egy 25 millió dollár értékű környezetvédelmi alapot akarnak elkülöníteni, amivel két probl­é­ma is van: az említett összeg mindössze hatmilliárd forintnak felel meg (miközben a 2000-es baleset kapcsán egyedül a magyar kárigény megközelítette a 30 milliárd forintot), és önmagában a bányabezárás utáni rekultivációra sem lesz elég, még akkor sem, ha időközben semmilyen katasztrófa nem történik. Az RMCG korábban az Allianznál szeretett volna környezeti felelősségbiztosítást kötni, ám a német cég – éppen a beruházás számszerűsíthető környezeti kockázatai miatt, illetve az egyre élesebb nemzetközi kritikák hatására – kihátrált a megállapodásból, és a vezérigazgató kijelentette: semmilyen üzletet nem fog kötni a kanadai–román bányavállalattal. Így jelenleg egyáltalán nincs fedezet egy esetleges környezeti havária kárainak rendezésére, annak ellenére, hogy a tervezett létesítmény műszaki értelemben sokkal veszélyesebb lesz annál, amely a tiszai ciánszennyezést okozta: Verespatakon egy 185 méter magas, kövekből és földből épült völgyzáró gáttal alakítják ki a több száz hektáron elterülő, 200 millió tonnányi anyagot befogadó zagytározót, amelyet egy földrengés, egy az esők miatt a térségben olykor előforduló földcsuszamlás vagy az átlagosnál nagyobb csapadék, illetve gyorsabban elolvadó hó is könnyen megrongálhat.

Megjegyzendő, hogy ellenzékben még Victor Ponta (a jelenlegi kormányfő) volt az egyik legnagyobb politikai ellenzője a beruházásnak – egészen addig, amíg kormányra nem került. A projektet támogatja Basescu államfő is. Feltűnő ugyanakkor az a passzivitás, amellyel a magyar kormányzat szemléli az eseményeket. Magyarország számára az uniós tagság és a mindkét állam által aláírt espooi egyezmény is kínálna beavatkozási lehetőséget, de eddig egyikkel sem éltünk. Az Európai Parlament már évekkel ezelőtt határozatot hozott a ciános fémkinyerés teljes uniós tiltásáról, de az indítványból máig nem lett kötelező érvényű európai jogszabály – semmi nyoma, hogy a magyar EP-képviselők vagy a brüsszeli adminisztrációban dolgozó magyarok ez ügyben bármilyen aktivitást mutattak volna az utóbbi években. A már említett egyezmény lehetővé tenné, hogy érintett országként bekapcsolódjunk az engedélyezésbe, és minden információt kikérjünk a román hatóságoktól. Két éve történt is adatkérés, de a magyar illetékesek szó nélkül hagyták, hogy Románia gyakorlatilag azóta is szabotálja az adatátadást.

Egy biztos: Verespatak is a Tisza vízgyűjtőjén fekszik, s ha a zagy egyszer kiszabadul, abból a tizenhárom évvel ezelőttinél is nagyobb környezetpusztítás lesz.

A politika tárt karokkal várja a beruházást