Vegyészként dolgozott akkoriban az Egyesült Államokban a Communication Satellite Corporation (COMSAT) nevű távközlési műholdfejlesztőnél, ahol volt egy magyar fizikus kollégája, dr. Lindmayer József. A napelem a műholdnak az egyik legfontosabb alkotórésze. Nélküle nem működik a szerkezet az űrben. Ők viszont úgy gondolták, hogy a Nap energiá­jának helyet kellene találni a Földön is. A tábornokok által vezetett nagy cég azt mondta a javaslatukra, hogy ennek a dolognak nincs üzleti jövője. (A hadseregnek dolgoztak, az aprópénzt nem számolták.) Ez még az első kőolajválság előtt történt, amikor az emberiség még nem fogta fel, hogy a fosszilis energiahordozók elégetésével képes „elrontani" a bolygó éghajlatát.

Váradi Péter ekkor társával céget alapított és a Solarex hamarosan piacvezető lett a napenergia-iparban. Eljárásukkal ipari méretűvé tették a napelemek gyártását. (Ne a melegvíz-termelő kollektorokra, hanem elektromos áramfejlesztőkre gondoljunk!) Az interneten találtam egy beírást, amely szerint a marylandi Frede­rickben álló gyárépület - tetején a kobaltkék nappanelekkel -, a mai napig a két magyar születésű amerikai feltaláló-vállalkozó gigantikus emlékműve. A hetvenes évek végén hatszáz ember dolgozott a cég gyáraiban négy kontinensen. A történet folytatása szinte szabályszerű: Váradiék vállalatát megvette az Amoco nevű kőolajvállalat, majd attól a British Petroleumhoz került.

A politikával csak részben volt szerencséjük. Jimmy Carter elnök az energiatakarékosság jegyében napenergia-paneleket rakattatott a Fehér Házra, de ezeket alig tíz évre rá Ronald Reagan leszedette. Váradi szerint Reagan hozzáállása visszavetette a napenergia-felhasználást az Egyesült Államokban. Európa lett a vezető, különösen Németország.

A napenergia azonban továbbra is foglalkoztatta a magyar vegyészt, illetve akkor inkább már üzletembert. Ő, ahogy mondja, 1973-ban felhagyott a tudománnyal. De szerencséje volt, mert a napenergia iránti érdeklődés azóta sem csökkent. Sőt! Miután már nem volt övé a cég, új tevékenységi kört talált: egy olyan szervezetet alapított, amely világszerte minősíti, értékeli a napenergiával kapcsolatos berendezéseket. Megbízásokat teljesített fejlett ipari országokban, és a Világbank felkérésére vizsgálta, hogy mennyire megfelelők az afrikai falvaknak szánt lámpák. Ezek nappal begyűjtik a napenergiával termelt áramot, hogy éjszaka is legyen világosság. - Az is nagyon fontos a mai világban - nyomatékosítja -, hogy a napenergia felhasználása rengeteg munkahelyet teremt. Lehet, hogy a német energiacégeknek drágább a napból termelt áram, mint a szénből vagy gázból fejlesztett, de egyetlen német kormány sem kockáztathatja, hogy az a sokaság, amely most valamilyen módon ebben az ágazatban dolgozik, munkanélküli legyen.

Váradi Péternek sokszor volt szerencséje. Megúszta 1944-et. (Ezt 2008-ban megírta Szökőév címmel. A könyvet a Móra Kiadó adta ki.) Le is lőhették volna. Többször is. De mindig voltak olyan emberek, akik, ha nem is aktív ellenállók, antifasiszták voltak, de nem akartak ártani a szökevényeknek. Aztán írt egy másik könyvet az ötvenes évekről, szintén a Mórának. „Rések a bástyán, azaz vannak még hibák elvtársak" címet adta a kötetnek, érzékeltetve a bizarr és egyben félelmetes kort. Az 1948 és 1957 közötti éveit írta le. Ez megint csak arról szól, hogy létezhetnek szerencsés szigetek az általános irracionalizmus, néha az őrület közepette is. Ő pél­dául kutatóvegyész, sőt osztályvezető volt egy haditechnikai fejlesztéssel foglalkozó kutatóintézetben. De itt is voltak mindig olyanok, akik segíteni akartak az általános gyanakvás közepette. Azt mondja, azt szerette volna megírni, hogy miközben rémségek között élt a sokaság, mégis képesek voltak az emberek túlélni a korszakot. Arra számított, hogy segít kortársainak újra átélni a sok évtizeddel ezelőtti kort, a fiataloknak meg valami képet ad az elképzelhetetlenről. Váradi életének kétharmadát Amerikában töltötte. A könyveket - vélem - azért is írta, hogy unokáinak legyen fogalmuk arról, milyen körülmények közül származtak el szüleik az Újvilágba.

Hasonló memoárokkal az utóbbi évtizedekben többen is próbálkoztak. A legnagyobb visszhangja az Intel egykori vezetője, Andy Grove, azaz Gróf András könyvének volt. A Váradinál valamivel fiatalabb Gróf is vegyész volt, és egy idő után ő is felhagyott a tudománnyal az üzlet kedvéért. Váradi azonban - ellentétben ismertebb pályatársával - nem érezte úgy, hogy őt „Magyarország elárulta". Amikor Budapesten beszéltünk pályájáról és tapasztalatairól, azt mondta: a nácizmus, a kommunista uralom is rémséges volt és bizonyos embercsoportokat kijelölt arra, hogy elpusztítsa őket. Ő is ide tartozott a családjával együtt. De voltak mindig igaz emberek, akik segíteni akartak. - A nagy többség persze közönyös volt, de itt is találkozhattam inkább jóindulatú emberekkel. Így menekültem meg a világháborúból, és ezért élhettem túl az ötvenes éveket - mondja.

Váradi Szegeden nem lehetett tanársegéd a fizikai-kémiai tanszéken, mert nem volt párttag. DISZ-es kollégái attól tartottak, hogy megmételyezi a hallgatókat. - Ha mégis maradhattam volna, most jó esetben nyugdíjas professzor lehetnék Szegeden - mondja. Felvették viszont az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumába. Itt nagyszerű körülményekkel, zseniális kollégákkal és kiváló légkörrel találkozott. Ez akkor sem változott, amikor a laboratóriumból a Távközlési Kutató Intézet egyik részlege lett - szigorúan titkos, katonai/ávéhás felügyelet alatt működő intézmény, ahol a „fő az éberség" elve érvényesült. Szerencsére a szovjet eredetű bornírtság nem uralta el az intézményt, nem törölte a segíteni akarást, a kolle­gia­litást, és kiváló tudományos eredmények is születtek. Váradi egy kollégájával kifejlesztett egy műszert, a rádiófrekvenciás tömegspektrométert, amely szenzációnak számított. A fejlesztésnek, a publikációknak köszönhetően meghívták az NDK vegyészkongresszusára előadni - 1956 októberére. A forradalmi eseményeket ott élte át. Ahogy lehetett, visszatért a szétlőtt Budapestre. Sikerült elintéznie, hogy felesége és kislánya visszamehessen vele Berlinbe, hogy a Humboldt Egyetemen folytassák a kutatást. Előbb Nyugat-Németországba, majd az USA-ba mentek.

Váradi azt mondja, hogy ő és sok más társa, akik Nyugaton kezdtek új karriert 1956 után, sikereiket az akkor világszínvonalú magyar egyetemi oktatásnak, mérnökképzésnek köszönhették. Ha elolvassuk könyvét az ötvenes évek kutatóintézeti körülményeiről, arra gondolunk, hogy az intézményes hiány csak növelte a tehetségek invencióját.

Elgondolkodtató, hogy mi akadályozta meg, hogy ez a rengeteg tehetséges ember, aki magyar tudással lett sikeres Nyugaton, 1990 után itthon érvényesüljön. Váradi, aki pedig igen szerencsés ember, nem tudott boldogulni Magyarországon. Pedig az energiaügyekben összegyűjtött tudását, tapasztalatait a világban sokan és sokra tartják. Itt többször is próbálkozott, felajánlotta ingyenes segítségét, de nem talált felelős embert, aki meghallgatta volna. Ez kissé elkedvetlenítette, de azért talált magának elég teret, ahol visszaadhatott abból, amit kapott korábban Magyarországon. Elsősorban Szegeden. Ha adott, nem magáért adott, nem azért, hogy az ő neve álljon ott, hanem, hogy megmaradjanak az értékek. Hogy szóljon az orgona, még szebb legyen a nagytemplom, ahová szüleivel járt gyerekkorában.

Szerencsés ember.

Váradi Péter