Benne volt a tévében: százezres értékvesztés egy-két év alatt
2009 karácsonyán a legnagyobb japán gyártó tipikusnak mondható, 82 centis képátlójú „középkategóriás” LCD-tévéje több mint 200 ezer forintba került. Az a készülék még nem volt internetképes, nem volt benne földi digitális adások vételére alkalmas tuner, viszonylag vastag volt, és sokat fogyasztott.
Ma az akkori ár feléért, tehát mondjuk 110 ezer forintért vadonatúj, kávátlan, LED-háttérvilágítású, mpeg4 tuneres okostévét is lehet venni, feleakkora áramfogyasztással, miközben az, aki el szeretné adni az alig két és fél éves, jó karban lévő készülékét, első körben aligha adná oda a beszerzési ár feléért. Így foglalta össze kérdésünkre az egyik nagy budaörsi hipermarket szakeladója, hogy miért nem vesznek az emberek használt LCD-tévét, és ha eladják, miért buknak hatalmasat az üzleten.
A szakember szerint a példában szereplő készüléket ma reálisan (jó esetben) 60 ezer forintért lehetne eladni – a két és fél év alatt realizálódó 150-160 ezer forintos veszteséget általában csak azok vállalják be, akiknek mindenáron kell a pénz, és nincs más mozdítható értékük a tévén kívül.
Aki a fentieket túlzásnak véli, tanulságos sétát tehet például az Expressz.hu hirdetési portál szórakoztatóelektronikai rovatában: 30 ezer és 75 ezer forint között végtelen a kínálat egy-két-három éves lapos tévékből, olyan berendezésekből, amelyek újonnan legalább kétszer-háromszor ennyibe kerültek. Az oldal a jobb alsó sarokban egy apró piros szám formájában azt is jelzi, hogy hányan kattintottak eddig az adott hirdetésre – látható, hogy nincs nagy tolongás.
Tény, hogy az utóbbi néhány évben a lapos tévék átlagos árszintje látványosan csökkent, miközben a tudásuk legalább ilyen feltűnően nőtt. Talán egyetlen más olyan árukategória sincs a műszaki világban, ahol ilyen gyors a technikai avulás (a laptopok például sokkal jobban őrzik az értéküket, pedig ott egy stratégiai fontosságú alkatrész, az akkumulátor az első bekapcsolás után minden nappal veszít az értékéből).
Mint fentebb utaltunk rá, a vevők egy részét a szinte követhetetlen mértékű értékvesztés tartja vissza a másodlagos piactól, a vevőket pedig leginkább a bizalmatlanság: mindenkiben ott fészkel a gyanú, hogy a másik fél netán egy rejtett, de ismételten jelentkező hiba miatt akar megszabadulni a készüléktől. Mint az egyik legnagyobb (a pesti oldalon, és nem is a belvárosban lévő, tehát nem a Rózsadomb ügyfeleit kiszolgáló) LCD-tévé-szervizben kérdésünkre elmondták, ezek a berendezések semmivel sem tartósabbak, mint katódsugárcsöves elődeik, a típushibák azonban – az eltérő felépítésből adódóan – mások.
A kijelző ritkán romlik el (inkább a mögötte lévő elektronika vagy a háttérvilágítás fárad el idő előtt), viszont kifejezetten sérülékeny (a plazmatévék esetében kevésbé, ott ugyanis üveglap védi). Sokan hoznak be összekarcolt vagy a helytelen technológiájú tisztítás miatt bemattult képernyőjű tévét „javításra”, aztán vissza is viszik, amikor kiderül, hogy az LCD-panelt csak cserélni lehet, általában annyiért, amennyit az egész tévé ér.
A szervizesek egyébként úgy látják, hogy a rejtett hibák többségét sokkal könnyebb javítani, mint például a könnyen detektálható, de általában javíthatatlan pixelproblémákat: az előbbieket jellemzően a tápegység vagy az inverter meghibásodása, esetleg egyszerű kontakthiba okozza. Vagyis nem attól kell félni, hogy a használtan vett tévéből egyszer csak „előugrik” valamilyen probléma, inkább a vétel előtt jó alaposan meg kell nézni a készüléket, behozni egy monoszkópot, ellenőrizni a pixeleket, a csatlakozásokat, elvégezni néhány ki-be kapcsolást.
Az előbbiek ellenére a szervizben sem tanácsolták, hogy vegyünk bátran használt lapos tévét, ellenben szóltak, hogy ha újat akarunk olcsón, abban biztosan tudnak segíteni.
