A dinófilmek tipikus képsorain a hosszú nyakú ősgyík leharap pár levelet a környezők fák koronájáról, majd lendületesen lehajol, hogy a talajnövényzetet is megkóstolja. Egyes tudományos elméletek szerint éppen azért nőtt ilyen hosszúra a nyaka, hogy hatalmas táplálékigényét változatos forrásokból tudja kielégíteni. Egy új kutatás fényében azonban egyáltalán nem valószínű, hogy ilyen mozgékony volt a nyaka.   

Az eddigi vizsgálatok a gerinccsigolyákra, azaz a csontok működésére koncentráltak. A nyak hajlékonyságát azonban az izom- és porcszövet erősen korlátozhatta - számoltak be róla brit kutatók a PLOS One tudományos magazinban csütörtökön. Adataik szerint ez azt is jelenti, hogy a gigantikus ősállatok talán kevesebb táplálékforráshoz fértek hozzá, mint általánosan feltételezik róluk. Sokkal aktívabban kellett élelmet keresniük, hogy a naponta szükséges mintegy négyszáz kilogramm növényi kosztot összetépkedjék maguknak. Kisebb testű állatoknál nincs akkora jelentősége, milyen magasan hordják a fejüket, ám a szauropodák egyes fajainak 15 méteresre is megnőtt a nyaka. Ha tehát egészen ki tudta egyenesíteni, akkor 16-20 méter magasan is tarthatta a fejét.   

A Bristoli Egyetem Matthew Cobley vezette kutatócsoportja a szauropoda nyakának élő analógiáját nyújtó struccot tanulmányozta, hogy rekonstruálja, hogyan épülhetett föl a szauropodák nyakának izomzata. A madár izom- és porcszövetének rétegeit egyenként, egymás után távolították el, és minden egyes fázisban megvizsgálták, mekkora a nyak maximális hajlékonysága. A vizsgálatokból az derült ki, hogy a lágy szövetek valószínűleg erősebben korlátozták az ősgyíkok nyakának hajlékonyságát, mint a csigolyacsontok, hiszen amikor az összes lágy szövetet lefejtették, lényegesen nagyobb flexibilitást mutatott a nyak.   

A szauropodák a növényevő dinoszauruszok igen elterjedt, sok fajt magában foglaló alrendje voltak. Közéjük tartoztak a Földön valaha élt legnagyobb testű állatok, például a 80-100 tonnás argentinoszaurusz.