Amint azt lapunknak egy tőzegbányászattal foglalkozó, de az öko- és horgászturizmusban is érdekelt dunántúli vállalkozó elmondta, a jelenlegi gyakorlat szerint leginkább a területileg illetékes zöldhatóság, illetve nemzeti park agilitásán múlik, hogy érvényt tud-e szerezni a természetvédelmi korlátozásnak, és meg tudja-e akadályozni a lápi tőzeg letermelését. Az elmúlt két évtizedben a balaton-felvidéki és a fertő-hansági nemzeti parkban is akadt példa rá, hogy a természetvédelmi törvényre hivatkozva megtiltottak bányanyitást, illetve bezárattak működő tőzegbányát. A joggyakorlat ugyanakor egyáltalán nem következetes, ugyanazt a kérdést a szomszédos természetvédelmi igazgatóságok sokszor homlokegyenest elenkezően ítélik meg. Az viszont tény, hogy a Zala-megyében illetékes zöldhatóság a legengedékenyebbek közé tartozik.

Az 1981-ben készült Országos Tőzegkataszter szerint Magyarországon mintegy 30 ezer hektárnyi tőzegmező van 14 tőzegvidéken, nagyrészt a Dunántúlon. Ebből 270 millió köbméter a kitermelhető vagyon, de jelenleg csak az érintett terület 7,5 százalékán folyik tőzegkitermelés.

A tőzegbányák és a lápok határai nem feltétlenül esnek egybe (tőzeg esetenként olyan területen is akad, amely már régóta kiszáradt, tehát nincs rajta lápi vegetáció). Egy 2005-ben készült, a felhagyott tőzegnyerő helyek rekultivációjával foglalkozó tanulmányból ugyanakkor az derül ki, hogy a magyarországi tőzegbánya-telkek 27 százaléka olyan védett területen található, amelyet - arra való tekintettel, hogy ott láp van - szabályos eljárással védetté nyilvánítottak, és a védelem tényét az ingatlannyilvántartásba is bejegyezték. Ez pedig egyértelműen jelzi a hatóságok következetlenségét.

Az említett tanulmány szerint a kibányászott tőzeg helyét rendszerint magától is elönti a víz, és általában a felhagyott tőzegbányákat is elárasztással "rekutiválják", ám a vízháztartás helyreállítása önmagában nem eredményezi a lápi ökoszisztáma rekonstrukcióját - azaz létrejön egy vizes élőhely, de korántsem az eredeti fajgazdagsággal és -összetétellel. Erre a legjob példa a Vidornyai-medence, ahol a bányászat felhagyása után megindult az "újraláposodás", ám az őshonos lápi növényfajok közül mindössze egy, a fekete sás jelent meg a területen, és inkább a fajszegény nádasok terjeszkedése jellemző.

Ugyanakkor egyes nyugat-európai országokban kifejezetten tájrehabilitációs céllal alkalmazzák a bányászatot (az ún. szolid tőzegbányászat eszközeivel, nem a kitermelés maximalizálására törekedve), elsősorban a korábbi vízviszonyok helyreállítása, a feltöltődés ellensúlyozása végett. Jellemző megoldásnak számít a tőzegbánya-vállalatok profilváltása, azaz a természetvédelmi kezelés és az ökoturizmus előtérbe kerülése is. Mindez Magyarországon azért nem működik, mert amíg egy működő tőzegbánya költségvetési befizetőnek számít, addig a természetvédelmi célú profilváltást az államnak kellene támogatnia. Márpedig az állam még a természetvédelmi kezelésben lévő lápokra sem költ - például a Principális-csatorna közelében lévő védett lápok egyre inkább elveszítik a víz-utánpótlásukat a csatorna feliszapolódása miatt, ám a civil természetvédők sürgetése ellenére semmi nem történik a láppusztulás megakadályozása érdekében.

Most még holdbéli tájra emlékeztet a rekultivációra váró bánya környéke