Száray Miklós tankönyve 2013-ban jelent meg a szakközépiskolák 9-12. osztálya számára. Sajnos, bőven lehet tallózni a valóságtól elrugaszkodott kijelentések, sommás ferdítések halmazában. A szerző úgy állítja be népünk korai történetét, mintha ott vitatott kérdéseken kívül nem is lenne más. (Lehet persze, hogy számára ez tényleg így néz k, mivel tájékozottsága e szakterületen – finoman szólva is – erősen hiányos.) Azt közli a diákokkal, hogy a legádázabb vita finnugor és török származásunk kérdésében dúl. A valós helyzet azonban az – állítja a Nemzeti Múzeumot 1986–93 között vezető régész –, hogy a tudomány erről a kérdésről már rég nem vitázik, ez ma csak a dilettánsok lerágott csontja. Igaz, azt is felteszi, hogy mindkettőben lehet valami igazság, mert a steppevidéken, ahol népünk kialakult „.. a folyamatosan vándorló, szétváló és egyesülő nomád törzseknél gyakori volt a nyelvcsere." Tényleg? Honnan lehet ezt ilyen biztosan tudni?

Száray Miklós több ízben is viszonylag hosszan kitér László Gyula elgondolására, az ún. „kettős honfoglalásra." Ezt az ötletet nem László találta ki, hanem Nagy Géza még 1895-ben. (Ezt László sokszor meg is írta.) Nem is egészen arról szól, amit a szerző kiolvas belőle, hiszen 1984-ben László Gyula alaposan megváltoztatta nézetét. Hosszú lenne itt ezeket a kérdéseket részletesebben taglalni, hiszen a szakirodalomban ezt már elvégezték, kár, hogy a tankönyv írója számára mindez ismeretlen maradt. (Vagy nem is akarja ismerni?) Ennek lényege, hogy az elmúlt évtizedek régészeti kutatása olyan eredményekre jutott, amelyek fényében Nagy Géza és László Gyula elgondolása végleg lekerült a komoly tudományos kutatás napirendjéről.

Németh György és Borhegyi Péter kísérleti tankönyve (Történelem 9. OFI. Budapest) a középiskolák első osztályának diákjaival kísérletezik. Népünk származásával kapcsolatban a szerzők többször is említik, hogy hagyományaink szerint a hunoktól és törököktől származunk, ami egyszerűen nem igaz. A legjobb magyar történészek rég megállapították, hogy a magyarságnak nem volt ősi hun hagyománya. A „törököktől” meg semmiféle magyar hagyomány nem eredeztetett bennünket. A hun hagyomány a XIII. század végén vert nálunk gyökeret, európai történetírói hatásra, Kézai krónikája nyomán. Nagy szerepe volt ebben Werbőczi Istvánnak, aki a nemesség kiváltságainak jogalapját erre a történeti magyarázatra építette.

A szerzők többször is amellett kardoskodnak, hogy nem vagyunk ázsiai eredetűek. Hát, ahogy vesszük. Az uráli őshaza, meg a magyar is az Uráltól keletre, tehát Ázsiában volt. A szerzők e meglehetősen sikertelen kirándulásuk után se hagynak fel a régészettel, kijelentik például, hogy „...a honfoglalás előttről kevés bizonyíthatóan magyar sírt tártak fel, elsősorban Ukrajna és Románia területén." (166.) Ez ugyan nagyjából igaz, de a Volga és Urál közötti területen több száz, a mérvadó kutatás szerint egyértelműen ősmagyar temetkezés került elő. (Ez az egykori Magna Hungaria területe, ahol Julianus barát még 1236-ban is talált keleten maradt magyarokat.) Fodor István gyanúja, hogy a szerzők innen-onnan vagdosták össze „koncepciójukat" s nem vették rá a fáradságot (vagy nem volt rá idejük), hogy e „zsákmányolt" töredékeket összedolgozzák és alaposan átgondolják.

A honfoglalás kapcsán a szerzők feltételezik, hogy Álmos fejedelem a besenyőktől elszenvedett vereség miatt rituális gyilkosság áldozata lett. Valójában azonban erről az eseményről csak annyit tudósítanak krónikáink, hogy Álmos az országba nem jöhetett be, mert Erdélyben meghalt. Összességében e tankönyvről sem mondhat szinte semmi jót, meglehetősen hevenyészett munka, végiggondolatlan, lényeges tévedések tarkítják. Szerzői láthatóan csak egy rövid időre rándultak ki az őstörténet-kutatás mezejére, alaposabban azonban e szaktudományról nem tájékozódtak.

A Herber Attila és Kampós Antal által jegyzett Történelem munkafüzet 9-10. Kísérleti tankönyv. OFI. Budapest 2014. című irományról aligha érdemes többet elmondani, mint amit Honti László megtett. „Munkájukban” ugyanis még csak nem is színvonaltalan kutatókra, hanem egyenesen sarlatánok fércműveire támaszkodnak. A Bobula Ida és Kiszely István nyomdokain haladókat ugyanis kár a tudományos tényekkel és nézetekkel győzködni. Őket ez úgysem érdekli. Ha a sarlatánok tankönyveket adhatnak valahol a tanuló ifjúság kezébe, az nem is annyira róluk, mint az ottani közállapotokról adnak siralmas képet.

Végül nem lenne ildomos, ha csak a középiskolások kötelező szellemi táplálékával foglalkoznánk, s nem tennénk említést az általános iskolások számára készült első történelemkönyvekről is. A kiválasztás véletlen volt, s Horváth Péter tankönyvére esett, amely az általános iskolák 5–8. osztálya számára készült, s 2013-ban jelent meg a Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó Zrt. gondozásában. Amikor először átlapozta, Fodor Istvánt meglepte, hogy e tankönyv menyivel több ismeretet tartalmaz a régi magyarokról, mennyivel közelebb hozza távoli múltjukat a ma emberéhez, mint a középiskolásoknak írt tankönyvek. Ez nem is véletlen, hiszen a könyvet áthatja László Gyula legsikeresebb művének szelleme. (A honfoglaló magyar nép élete. Budapest 1944.) Ennek persze, vannak az előnyök mellett hátrányai is, hiszen ez a könyv 71 éve jelent meg, az akkori ismeretek alapján.

Horváth Péternek is módfelett tetszik a hun-magyar rokonság, és közben nem gondol arra, hogy a két népet nagyjából négyszáz esztendő választja el egymástól, ennyivel később jelentek meg a magyarok a kelet-európai pusztákon. Ennek ellenére magyarázni igyekszik a valójában sosem létezett ősi hun-mondát, méghozzá imígyen: „Őseink rengeteg néppel találkoztak és házasságkötésekkel keveredtek velük. Minden mai magyar ember őse sokféle nép szülötte. Így tehát a hun-magyar rokonság kérdése sem a mesék világába tartozik.” De igenis oda tartozik. Mert egyik nép sem volt időutazó, másrészt pedig az idegenekkel való házasságkötés nem is volt olyan gyakori. A szerző bizonyára arra gondolt, hogy a régi nemzetségek exogámak voltak, tehát a férfiak nem választhattak feleséget ugyanabból a nemzetségből. Ám az esetek túlnyomó többségében nem idegen nép nemzetségéből nősültek, hanem egy másik magyar nemzetségből. A régi népek (etnikumok) tehát zömmel endogám közösségeket alkottak. Ha nem így lett volna, a magyarság biztosan felolvadt volna a steppe török népei közt. (Az etnológusok számítása a szerint, ha egy népességnél az etnikailag vegyes házasságok aránya huzamosan 20 százalék fölé emelkedik, s az illető népesség kisebbségben van az adott területen, akkor már fennáll a beolvadás veszélye.)

A szerző az egyetlen a szóban forgó tankönyvírók közül, aki jó magyarázatát adja a magyar népnév jelentésének. („Beszélő ember”.) Abban viszont már téved, hogy „német” népnevünket is magunk alkottuk, mivel ez szláv jövevényszó nyelvünkben. Azt a korábbi vélekedését maga László Gyula is visszavonta, hogy a honfoglalók csak nagycsaládi kötelékekben éltek. A népvándorlásban nem csak nomádok, hanem földművelő germán népek is részt vettek. A honfoglalók jellegzetes közelharci fegyvere az enyhén ívelt pengéjű szablya és nem az egyenes, kétélű kard volt. A tarsoly övre való függesztése nem olyan volt, mint a közölt ábrán, a nagyszentmiklósi kincs nem szántáskor került elő, egyébként sincs semmi köze a magyarokhoz. A székelyek nem voltak még Erdélyben a X. században, a székely kapu pedig újkori találmány. Szinte fájdalmat okozott azt olvasni, hogy a puli, kuvasz és komondor ősi magyar állatok voltak, s az egyik képen látható racka juh is. Pedig egyik sem az. De még a szürke marha sem! Ezt éppen azok a régészeti leletek igazolják, amelyekre a szerző is hivatkozik. Sajnos, ez általános tévhit nálunk, nem kellene a gyermekek közt is terjeszteni.

Fodor István sok olyan tévedést, hibát nem tett szóvá, amelyeket minden művelt embernek tudnia kellene. „Miért kellettek most hirtelen új, „kísérleti" tankönyvek, ilyenek, mint ezek az ortopéd tákolmányok, amelyeket tollhegyre tűztünk? Hiszen a régi tankönyvek közt sokkal jobbak akadnak ezeknél, lehetett volna azokat még egy-két évig használni” – tette fel a kérdést Fodor István, aki szerint félő, hogy nemcsak a bírált tankönyvek lettek selejtesek, hanem selejtes lesz a belőlük tanulók tudása is. Azoké, akik a magyarság jövő nemzedékét alkotják majd. A szegedi egyetem régészeti tanszékének korábbi professzora szerint, aki őstörténetet ír, nincs könnyű helyzetben. Több tudományterületen is ismeretekkel kell (kellene) rendelkezniük, főként pedig a szakmát közelről nem ismerőknek kellene kiválasztaniuk a legvalószínűbb történetírói felfogást. A munkáikban előforduló igen sok közkeletű tévhit és az őstörténet alapvető elméleti kérdéseinek teljes hiánya azt igazolja, hogy a szerzők nem is akartak semennyire sem elmélyedni e tudományos diszciplína kérdéseiben, az őstörténetet rövid kirándulási helyszínnek tartották csupán. A tankönyvírók – úgy véli – felelőtlenül vállalkoztak olyan feladatra, amit képtelenek voltak a szükséges színvonalon ellátni – s ezt maguk is előre látták. Az sem mellékes körülmény ezen felül, hogy a szinte minden féle-fajta média az őstörténeti szellemi hulladékot hinti szét a nagyvilágba. A „Nemzeti Nagyvizitet" és hozzá hasonló történelemhamisító dilettáns rögeszme-futtatásokat. Nem kellene a tankönyvek színvonalát ezekhez igazítani – figyelmeztet Fodor István.