Ha a világot nem is, az internetezési szokásokat alaposan átformálta az elmúlt évtizedben: a felhasználók aktív magja, nagyjából félmilliárd ember számára valójában a Facebook jelenti az internetet. Afrika egyes országaiban a lakosság hamarabb tanult meg facebookozni, mint számítógépezni. A mobilkészülékeket (méghozzá nyomógombos butatelefonokat!) ingyenes Facebook-opcióval árulták a szolgáltatók a 2010-es évek második felében, és pillanatok alatt a közösségi oldal vált a legfontosabb információs csatornává: aki költségmentesen akarta tartani a kapcsolatot a családtagjaival, a barátaival vagy az üzletfeleivel, az fellépett a Facebookra.

Afrika azóta is a leggyorsabban növekvő piacok egyike – köszönhetően a népszaporulatnak is –, Oroszországban viszont a portál nincs az első három legnépszerűbb közösségi oldal között (hasonló a helyzet Kínában is). A túlsó végletet Monaco jelenti: ott a hercegség összes polgára Facebook-felhasználó is egyben.

Sokáig tartotta magát a nézet, amely szerint a világon kétféle ember van: akinek már van Facebook-profilja, és akinek még nincs, de szeretne – mostanában azonban megjelent egy harmadik csoport is. Ők azok (főként a fejlett országokban élő diákok és fiatal értelmiségiek), akiknek volt Facebookjuk, de a továbbiakban már nem kérnek belőle. Az viszont bizonyos, hogy egymilliárdnál is többen használják a szolgáltatásait naponta, és azoknak a száma is közelíti a milliárdot, akik a mobiljukról facebookoznak. Tíz évvel ezelőtt kevesen álmodtak hasonló sikerről – például arról, hogy mára a Facebook lesz a föld legértékesebb reklámfelülete. Az első befektetőket még arról is nehéz volt meggyőzni, hogy az oldal városi léptékben komoly tényező lesz a médiában.

Aki az offline világban szocializálódott, annak nehéz is megértenie. A Facebook elődje egy egyetemi előkészítő kurzus évkönyve volt nevekkel, fotókkal, adatokkal és idézetekkel – ebbe tényleg nehéz belelátni azt az információfolyamot, amit ma a közösségi média jelent. Kezdetben az alapító Mark Zuckerberg és társai sem tudták, hogy mi van a kezükben, csak azt figyelték ámulva, hogy milyen követhetetlen tempóban szaporodnak a digitalizált verziók (Facemash, CourseMatch) felhasználói az egyetemisták körében: hónapok alatt százezren lettek, pedig csak meghívóval lehetett regisztrálni, és kizárólag hallgatókat vettek fel.

Kezdetben a Facebook is megküzdött a gyorsan sikeressé vált online alkalmazások (a Skypetól a Google-on át a YouTube-ig) általános kihívásával: hogyan lehet a látogatottságot pénzre váltani? Zuckerbergék leginkább az erre vonatkozó reális vízióval, meg a média fogalmának átalakulásáról vallott úttörő nézeteikkel előzték be a pálya- és kortársakat. A Facebook egyrészt abból csinál aranyat, hogy a felhasználók tömegeit nagyon hatékonyan (olcsón) tudja csoportokba rendezni a portálon észlelt aktivitásaik alapján, lehetővé téve, hogy a reklámok csak azokhoz jussanak el, akik tényleg a célcsoporthoz tartoznak.

Másrészt pedig talán a Facebook fejlesztői ismerték fel először, hogy a felhasználói (vagy a felhasználók által megosztott) tartalom le fogja körözni a hivatalos hírforrások direkt tartalomkínálatát – hiszen ingyen van, folyamatosan és bővítetten újratermelődik, és kap egyfajta személyes hitelesítést az ismerőseinktől, amit a híroldalak nem tudnak produkálni.

A Facebook kommunikációs és egyéb szolgáltatásai mind azt a célt szolgálják, hogy önként szolgáltassuk ki magunkról azokat az információkat, amelyek alapján tökéletes profilokat tudnak rajzolni rólunk a reklámozók számára. A szinte hibátlan megvalósításból adódik, hogy ahol a Facebook, illetve az ikerpárjának tekinthető Google intenzíven jelen van, ott ez a két szereplő általában az online reklámpiac 70-80 százalékát megszerzi, nem sok helyet hagyva a többieknek.

Ma már kevesen emlékeznek rá, de eredetileg a MySpace volt a vezető közösségi oldal (a Facebook csak 2009-ben hagyta le – ugyanabban az évben csökkent először 100 százalék alá a Facebook havi növekedési üteme) –, a MySpace által elkövetett talán legnagyobb hiba az volt, hogy csak a mainstream-felhasználóknak tekintett csoportok (fiatalok) kiszolgálására koncentrált, keveset foglalkozott a célcsoport bővítésével, illetve azzal, hogy „feltálalja” őket a hirdetőknek. A Facebook viszont éppen ezt a tálalást tekintette a fő feladatának, és ma is mindent – sokak szerint a biztonságot és a privát szféra sérthetetlenségét is – ennek rendel alá.

A Facebookról rengeteg rosszat el lehet mondani – függőséget okoz, kiszolgáltatottá tesz, előhozza a narcisztikus hajlamokat, örök emléket állít korábbi ballépéseinknek, kaput nyit a zaklatók és az adathalászok felé –, a legnagyobb hibája azonban talán az, hogy egy leszűkített, lebutított és némiképp irányított kínálatot közvetít az internet (és a világ) történéseiről, és ahhoz, hogy ne lehessen a manipuláció és a fogyasztóvá nevelés eszköze, olyan korrekciókra és háttértudásra van szükség a felhasználók részéről, ami a többség képességeit meghaladja. Mindezek ellenére van még (legalább) tíz jó éve, és nagyon meg kell változnia ahhoz a világnak, illetve a világhálónak – amit persze egyáltalán nem lehet kizárni –, hogy a Facebooknak ne jusson fontos helye benne.

Jubilálók

Nem csak a Facebook születése köthető a 2004-es évhez: szinte az összes olyan jelentős online-alkalmazás akkortájt bukkant fel, amely mostanában az internethasználat alapját jelenti. A Skype 2003 végén, a Firefox és a Gmail 2004-ben, a YouTube 2005 elején mutatkozott be, ami többnek tűnik puszta véletlennél. A magyarázat talán az lehet, hogy a világháló használóinak a száma akkoriban lépte túl az egymilliárdot, ami a fejlesztők és a befektetők képzelőerejét is megragadta – különösen amiatt, hogy az az egymilliárd ember nyilvánvalóan a fizetőképesebb, nyitottabb és igényesebb fogyasztókat jelentette.

FOTÓ: REUTERS DADO RUVIC