Hátra, vissza, előre: Magyar csárdás Dubnával
Magyarország 1956-ban alapító tagja volt ennek a nemzetközi tudományos kutatóközpontnak, amely lényegében akkor a keleti blokk „CERN”-jeként működött. A nyolcvanas évek elején mintegy ötven magyar szakember dolgozott Dubnában, ami a családtagokkal együtt kétszáz fős kolóniát számlált. Ez a kint lévő kutatóknak nemcsak kiváló tudományos munkalehetőségeket, hanem nyugati fizetéseket is jelentett.
A rendszerváltás idejére azonban ez a létszám jelentősen megcsappant, néhány technikus maradt csupán, a fizikusok vagy hazajöttek, vagy akkorra már – részben éppen dubnai tapasztalataiknak köszönhetően – a genfi CERN-ben dolgoztak. Pedig ebben az időben, a házigazdák nem kis gesztusaként (Dubna történetében egyetlen nem oroszként) magyar főigazgató állt a központ élén, Kiss Dezső személyében, és korábban egy ideig Kroó Norbert volt a neutronfizikai laboratórium igazgatóhelyettese. Hazánk – a hajdani kelet-közép-európai tagországok közül egyetlenként – 1992-ben mégis kilépett.
A dubnai együttműködés felmondásával egy időben Magyarország a CERN tagja lett – amit forrásaink szerint Pungor Ernő járt ki Antall Józsefnél –, méghozzá úgy, hogy akkor még csak tízszázalékos tagdíjat kértek tőlünk, ami azonos volt az addig fizetett dubnai hozzájárulással. (Igaz, ez az összeg utóbb a tízszeresére nőtt.)
A kormány a kilépést követően felhatalmazta az Akadémiát egy, a kormányközi szerződésnél alacsonyabb szintű kétoldalú – nemzetközi kötelezettségek nélküli – megállapodás kiépítésére Dubnával, amelyre évente a Külügyminisztériumhoz rendelt 150 ezer dollárt szántak. Ebből kétoldalú tudományos kutatásokat finanszíroztak. Hozzá kell tenni, hogy Dubnát a hetvenes évek elejéig a világ legjobb kísérleti mag- és részecskefizikai kutatóhelyei között tartották számon, jóllehet ez a szerep később fokozatosan csökkent.
Bizonyos területeken (elsősorban a neutron- és a nehézion-fizikában) azonban mindvégig megőrizte, sőt esetenként fokozta vezető szerepét. A rendszerváltás körüli időszak Dubnát is megviselte, a kilencvenes évek végén viszont jelentős fejlődés indult el, ami az elmúlt években különösen felgyorsult.
Az eredetileg a dubnai kapcsolatokra szánt pénz azonban a kilencvenes években folyamatosan csökkent, későbbi forintosításával devalválódott, majd 2004 táján már lehetetlen volt ebből a – kétoldalú együttműködés folytatásához szükséges – magyar hozzájárulást fizetni. Ezután hol különleges elnöki keretekből, hol pályázatokból, fele-fele arányban a kormány kutatáspolitikáért felelős szerve és az MTA állta az összeget, ám 2010-re ez a lehetőség is megszűnt, 2011-től hazánk nem fizeti (információnk szerint 42,5 ezer eurós évi) hozzájárulását Dubnának.
Eközben hazai egyetemek és kutatóintézetek folyamatosan használják a kinti infrastruktúrát számos értékes – magfizikai, szilárdtestfizikai, kémiai, informatikai, orvosi és más gyakorlati alkalmazással kapcsolatos – kutatáshoz.
Magyarországról 2010-ben például hét kutatóhely mintegy 40 kutatója használta közvetlenül az EAI kísérleti eszközeit, vagy működött együtt elméleti témákban dubnai kutatókkal, és további 40 kutatót érintenek a kint végzett kísérletek eredményei. A dubnaiak a kétezres évek végétől kezdték pedzegetni a kilépés ellenére együttműködőként mégis jelenlévő, ám utóbb már nem is fizető Magyarország visszatérését.
Jellemző, hogy még Németország is – Magyarországgal ellentétben kormányközi egyezmény alapján – fontosnak tartja az NDK-tól megörökölt együttműködést az intézet társult tagjaként.
Néhány környező, az EAI-ban ma is teljes jogú tagként jelen lévő ország mostanában felvetette egy olyan, uniós konzorcium létrehozását, amelynek tagjai a konzorciumon keresztül vennének részt teljes jogú tagként a dubnai intézet munkájában, és persze tagdíjukat is a konzorcium keretében rónák le. Hosszú távon talán hazánk számára is ez lenne a modus vivendi, igaz, ehhez meg kellene változtatni a dubnai intézet alapító okiratát. Rövidebb távon viszont a kormányközi egyezményen alapuló, valódi társult tagság tűnik megfontolásra érdemes lehetőségnek.
Forrásaink szerint 2012 őszén járt is Dubnában egy magyar delegáció, melyet a Nemzeti Innovációs Hivatal illetékesei vezettek. A tapogatózást talán már akkor is a paksi orosz részvétel előszele motiválta. A magyar hozzájárulást az elképzelések szerint jelentős részben olyan, hazánkban lévő csúcstechnológiai cégek termékeivel lehetne leróni, amelyek beszállítók lehetnének például a most épülő új dubnai gyorsítónál. A mostani államközi megállapodás talán lökést ad a dubnai kapcsolat felélesztésének, máskülönben elég felemásnak tűnne a nukleáris területen különösen felélénkülő magyar–orosz gazdasági-technológiai együttműködés.
