Az egyik kirajzás során, mintegy százezer éve, az emberek a mai Izrael területére értek, a következő során pedig, hetvenezer éve, benépesítették Eurázsiát.

A geológusok jó ideje sejtették, hogy egy kiszáradt tómeder lehet a mai Szudán területén, Kartúmtól északra, de a maradványok túl idősek voltak a szénizotópos kormeghatározáshoz, úgyhogy nem tudták megállapítani, mikor száradhatott ki. Martin Williams (Adelaide Egyetem) és Tim Barrows (Exeter Egyetem) ezért más eljárásokkal próbálta meghatározni a kort. Mintákat gyűjtöttek a hajdani tómeder üledékéből, és a kiszáradás idejére 109 ezer évet kaptak. A rég eltűnt tó nyomait mintegy 650 kilométeren át tudták követni a Fehér-Nílus mentén. Némely helyen a tó akár 80 kilométer széles is lehetett. Kormeghatározási eljárásuk lényegi lépése annak mérése volt, mennyi idő telt el azóta, hogy az üledékek szárazra kerültek, így meg lehet állapítani, mikor kezdett először süllyedni a tó vízszintje.

A vízfelület legnagyobb kiterjedésének ideje az utolsó interglaciálisra esett, vagyis arra az enyhe éghajlatú periódusra, amely az utolsó eljegesedést megelőzte. Burrows megállapítása szerint ilyen méretű nem túl sokáig lehetett a tó, mert az általuk talált part menti üledéklerakódások alig néhány ezer, nem pedig néhány tízezer év alatt képződtek.

Az utolsó interglaciális fontos periódus volt a korai modern ember történetében. A fosszilis leletek alapján 200 ezer éve tűnt fel először Etiópiában, izraeli barlangokból előkerült leletek szerint a mediterráneum keleti vidékét 100-110 ezer évvel ezelőtt érte el. A mitokondriális DNS-vizsgálatok szerint azonban a modern eurázsiai populációk jóval később, úgy 70-72 ezer éve hagyták el Afrikát. Stephen Oppenheimer (Oxfordi Egyetem) szerint a későbbi migráns csoportok valahol a Vörös-tenger legészakibb részén kelhettek át, amikor a tengerszint a jégfelhalmozódás miatt mintegy száz méterrel alacsonyabb volt a mainál. Szerinte egy nagy tó kiváló életlehetőségeket nyújthatott a korabeli embereknek, talán halásztak, vadásztak, de egy időre mindenképpen a tó környékén maradtak. A tó nem lehetett mélyebb 12 méternél, és mint minden állóvíznek a száraz régiókban, ennek a szintje, kiterjedése is folytonosan változott. Ettől függetlenül az emberek éltek a kellemes környezet adta lehetőségekkel, mert az ilyen tavak még összezsugorodott állapotukban is adtak bizonyos stabilitást a létfenntartáshoz. A mitokondriális DNS-vizsgálatok szerint a kelet-afrikai emberi populációk százezer éve kezdtek terjeszkedni, amikor a tó még létezett.

A gond csupán az, hogy egyelőre nincs régészeti bizonyíték arra, hogy e vidéken tényleg éltek akkoriban emberek. Ráadásul a térségben dúló politikai konfliktusok miatt mostanában túl veszélyes lenne errefelé kutatásokat folytatni. Mindemellett a régészek szerint is lehettek emberi élőhelyek a tó környékén. Amikor aztán megváltozott a klíma, és elmaradtak az esőket hozó szelek, a tó végleg kiszáradt. Ez pedig arra ösztökélte az ott élőket, hogy továbbálljanak. Logikusan a Nílus völgye felé vették az útjukat, majd egyre északabbra, míg eljutottak a mediterrán térség keleti részébe. Így tehát a tó eltűnése magyarázatot kínál arra, hogy miért hagyták el Afrikát.