A Rosetta feléled
Az üstökösök Naprendszerünk születésének idejéből maradtak fenn, többnyire jég, fagyott gázok, por és szerves anyagok alkotják őket. Azért fontosak, mert az olyan nagyobb égitestekben, mint például a Föld, az elmúlt évmilliárdok alatt jelentős változások mentek végbe, ezért nem őrzik változatlan formában az ősanyagot. Az üstökösmagok esetében más a helyzet: itt nagyon csekély volt a változás, ezért vizsgálatuk alapján következtetni lehet a Naprendszer kialakulásának folyamatára. Az Európai Űrügynökség (European Space Agency, ESA) éppen azért építette meg hatszázmillió euróból a Rosetta űrszondát, hogy minél többet tudjunk meg erről a korai állapotról.
Eredetileg 2003. januárban akarták elindítani a Rosettát, de a startot el kellett halasztani, mert a szonda világűrbe juttatására kiszemelt Ariane–5 hordozórakéta hajtóműve egy hónappal korábban – két távközlési műhold pusztulását okozva – felrobbant. A szakemberek akkor úgy döntöttek, hogy nem kockáztatják a Rosetta végleges elvesztését, hanem egy későbbi időpontban másik üstökösre küldik el. Ez a későbbi időpont végül 2004. március 2-a lett.
A szonda tehát elindult, de nem az eredeti célponthoz, az 1948-ban felfedezett Wirtanen-üstököshöz, amelynek néhány kilométer átmérőjű magja körül egy éven keresztül mindössze egy kilométer távolságban keringett volna. A start késése miatt új üstökös után kellett nézni. Feltétel volt, hogy az üstökösnek akkora tömegűnek kell lennie, mint a Wirtanennek, hiszen ennek megfelelően tervezték a Rosetta keringő- és leszállóegységét. Hamar megtalálták az új célpontot, a 67P/Csurjumov–Geraszimenko-üstököst. Azon ugyanazokra a kérdésekre kaphatnak választ – a leszállóegység fedélzetén elhelyezett műszerek méréseivel megismerhető annak a kozmikus gázfelhőnek a kémiai összetétele, amelyből egykor a Naprendszer és a Föld született –, mint a Wirtanen-üstökös esetében.
Azóta eltelt egy évtized, és az űrszonda egyre közelebb jutott célpontjához. A leszállóegység a tervek szerint 2014 novemberében ereszkedik le a száguldó üstökös felszínére, és ott egy éven keresztül végez vizsgálatokat. Az utazás közben különösebb esemény nem történt, mindössze annyit említünk meg, hogy 2008 szeptemberében a Rosetta elhaladt a Steins, 2010 júliusában pedig a Lutetia nevű kisbolygó mellett, utóbbitól mintegy 3160 km távolságban. A Lutetiát a Naprendszer kialakulása óta eltelt 4,5 milliárd év alatt számos becsapódás érte – az általuk okozott kráterek jól megfigyelhetőek a Rosetta felvételein. Emellett a felszínen sok apró szikla is látható. A szondát 2011-ben kikapcsolták, mert olyan messze került a Naptól, hogy a napelemek által szolgáltatott energia nem lett volna elegendő működésének biztosításához; csak a központi számítógép maradt készenléti üzemmódban. A menetrendnek megfelelően a szonda 2014. január 20-án, több mint kétéves „alvás” után, a fedélzeti számítógépbe korábban betáplált program alapján ismét aktiválódik.
Az Európai Űrügynökség által indított szondát egy kicsit mi is magunkénak érezhetjük. A Philae nevű leszállóegység energiaellátó rendszerének, fedélzeti számítógépének, egyes detektorainak kifejlesztése a BME, a KFKI és az SGF Kft. munkatársainak köszönhető. Pázmándi Tamás fizikustól tudjuk, hogy a leszállóegység végzi a legérdekesebb feladatot, hiszen a Naprendszer ősanyagát több műszerével is közvetlenül vizsgálja. Az MTA Wigner Fizikai Kutatóközpont és az SGF Kft. mérnökei fejlesztették a leszállóegység hibatoleráns központi vezérlő és adatgyűjtő számítógépét. Ennek szoftverét a mai napig is finomítják. Ez a számítógép vezérli majd a leszállás folyamatát, megkeresi a rádiókapcsolatot a keringőegységgel, amely továbbítja a Földre a mérési adatokat. A számítógép további jelentős feladata a leszállóegység energia- és hőmérsékleti egyensúlyának biztosítása a jelentősen változó környezeti körülmények között. A BME Szélessávú Hírközlés és Villamosságtan Tanszék Űrkutató Csoportja jelentős részt vállalt a leszállóegység tápellátó rendszerének fejlesztésében és megépítésében.
A Philae berendezéseinek és műszereinek el kell viselnie a vákuumot, a magas sugárzási szintet, a rendkívül alacsony és később a rendkívül magas hőmérsékletet, valamint a küldetés során felmerülő mechanikai terheléseket is. Egy-egy mérőműszer esetleges meghibásodása még tolerálható, de a tápellátó rendszer meghibásodása az egész leszállóegység működésképtelenségét okozná; folyamatosan és megbízható módon kell működnie a világűr zord környezetében. Ennek érdekében a rendszert úgy alakították ki, hogy ha bármely részegységében hiba lépne fel, akkor is képes legyen ellátni valamennyi funkcióját. Pázmándi Tamás szerint a felszíni működés időtartamát legalább egy hétre tervezik, de optimális esetben több hónapon keresztül működhet a leszállóegység. Az űrszonda jelenleg körülbelül 4,5 csillagászati egységre, azaz mintegy 675 millió kilométerre van a Földtől.
