Snoopy összeolvadt szomszédjával
A történet tehát november 20-án kezdődött: a japán szigetektől délre, jó ezer kilométerre, a piciny Nishino-shima szigettől 500 méterre vulkáni hamuval telített vízgőz csapott fel a tengerből. Az ismétlődő vulkáni kitörések hatására hamarosan egy 200 méter átmérőjű sziget alakult ki, amely a Niijima nevet kapta. Az újszülött sziget egy hét alatt megerősödött, a kezdeti, úgynevezett freatomagmás, azaz a forró magma és a hideg víz keveredése következtében zajló robbanásos kitöréseket, stromboli típusú robbanásos kitörések és lávaöntések váltották fel. Ez pedig arra utalt Harangi Szabolcs, az MTA-ELTE vulkanológiai kutatócsoport vezetője szerint, aki a tűzhányó blogon osztotta meg információit, hogy a tűzhányó és a tenger harcában az előbbi lesz a nyertes. A freatomagmás kitörések során apró vulkáni szemcsékből álló üledék jön létre, amit a tengervíz könnyen elmoshat.
A stromboli típusú robbanásos kitörések viszont ellenállóbb bazaltsalakot, esetenként ellenálló fröccskúpot építenek, a lávaöntések kőzetei pedig szintén kemény próbatétel elé állították a hullámveréseket.
A sziget egyre nőtt. December negyedikére a területe már 50 ezer négyzetméter volt, köszönhetően a napi átlagosan 105 köbméter magma felszínre törésének. A lávanyelvek különböző irányokban nyúltak ki és növelték a sziget méretét. December 20-ra a sziget mérete már elérte a 120 ezer négyzetmétert. Ekkorra már több mint kétmillió köbméter vulkáni anyag jutott a felszínre, a kitörés intenzitása pedig egyre erősödött, azaz egyre nagyobb mennyiségű magma tört fel adott idő alatt. A lávafolyások észak-északnyugati irányba terpeszkedtek, azaz a kis sziget folyamatosan közeledett a Nishino-shima szigethez. A vulkáni működés lankadatlanul folytatódott, és december 25-re már hajszálnyira volt egymástól a két sziget: csupán egy tízméteres szoros választotta el egymástól őket. Ez a tíz méter egy nappal később eltűnt, december 26-án a két sziget egyesült, és felvette az idősebb sziget, Nishinoshima nevét.
Az utóbbi fél évszázadban több hasonló jelenségről számolt be a szakma. Tavaly novemberben emlékeztek meg arról, hogy ötven éve kezdődött meg az izlandi Surtsey szigetének születése. 1963. november 14-én, az Izlandtól délre hajózó Ísleifur II hajó legénysége arra figyelt fel, hogy nem messze tőlük fekete füstoszlop emelkedik ki a tengerből. A kapitány azt gondolta, hogy egy hajó gyulladhatott ki, azonban tévedett. Nem mást láttak, mint egy új vulkáni sziget születésének kezdetét. A megnyíló tengerfenékből kiáramló vulkáni hamu egy lapos, de egyre növekvő víz alatti halmot épített, amely november közepén bukkant a felszínre. Az új sziget Surturról, az északi mitológiai tűzistenről a Surtsey nevet kapta. 1964 elejére már akkorára nőtt a sziget, hogy a tenger nem tudta megbontani, sőt a vulkáni kürtők elzáródtak a tengervíztől. Ennek következménye pedig az volt, hogy megváltozott a vulkáni kitörés stílusa. A nagy robbanásos kitöréseket csendesebb, de látványosabb robbanásos kitörések váltották fel. Harangi Szabolcs korábbi beszámolója szerint lávatűzijáték, lávaszökőkút emelkedett a magasba, sőt izzó lávafolyamok indultak el a friss vulkán lejtőin. Ezek a vulkáni képződmények már ellenállóak voltak a tengervíz csapásaival szemben, és ennek köszönhető, hogy a vulkáni sziget megmaradhatott. 1965-ben befejeződött a vulkáni működés, ekkor a sziget területe 2,5 négyzetkilométerre nőtt. A vulkáni sziget végül közel 200 méter magasságba emelkedett ki a környező tengerből.
A vulkáni működés után a szigeten megindult az élet megtelepedése – ezen a kicsiny szárazföldön ma már többek között lunda madarak raknak fészket és egyre több növény és állat ver tanyát. Ez kivételes lehetőséget adott a kutatóknak, hogy megfigyeljék e folyamat fejlődését – és azóta is csak tudósok léphetnek az új sziget földjére. 2008-ban Surtsey szigete az UNESCO-világörökség része lett. A sziget azonban nem tűnik tartósnak: mérete a szél és a hullámzás eróziós tevékenysége miatt folyamatosan csökken, a legutolsó beszámolók szerint a felszíne mindössze 1,4 négyzetkilométer.
