Az ausztráliai Flinders Egyetem kutatói, Vincent Post vezetésével a Nature-ben tették közzé azokat a becslésekre alapozó elképzeléseket, hogy a kontinentális padkák (selfek) alatt mintegy félmilliárd köbkilométer édesvíz rejtőzik a kőzetek pórusaiban. Igaz, hogy ez a víz nem mindenhol és nem teljesen „édes”, ám sótartalma lényegesen kevesebb az óceánvizek átlagánál, így emberi felhasználásra aránylag csekély ráfordítással alkalmas lehet. Az óceáni selfek lényegében a kontinensek részei; 200-250 méteres víz borítja őket, néhol még annyi sem. Ezek a területek a pleisztocén jégkorszak során –amikor a globális tengerszint lényegesen alacsonyabb volt a jelenleginél – szárazföldek voltak, és a lefolyó csapadék- és olvadékvizek beszivárogtak a talajba. Szerencsés körülmények között vízzáró agyagrétegek közé kerültek, magyarán rétegvízzé váltak, kevésbé jó esetben elegyedtek a tengervízzel. Amikor a jégtakarók elolvadása után a tengervíz ismét emelkedett, a selfek újra víz alá kerültek. Mostanáig úgy vélték, hogy az édesvíz, vagy félsós víz csak nagyon kevés helyen maradhatott meg, ám a legújabb kutatások szerint sok van belőle. Jelenlétét kimutatták Ausztrália, Kína, Észak-Amerika és Dél-Amerika selfterületein is.

Az óceáni édesvízkészletek kinyerésére két módszer is kínálkozik. Az egyik, hogy a vízben álló platformokat építenek, hasonlóan a szénhidrogén-kitermelő platformokhoz – ez azonban drágának tűnik. A másik, hogy a szárazföldről, illetve szigetekről mélyítenek fúrásokat a víz kiaknázására. A készletekkel azonban óvatosan kell bánni. Egyrészt, rengeteg egyéb kutatófúrás mélyül a selfeken, melyek szennyezhetik a víztartó rétegeket; másrészt a tenger alatti fosszilis vizek – a hasonló szárazföldi víztartalékokkal ellentétben – már nem kapnak felszíni utánpótlást. Felhasználásuk tehát mértékletességet kíván, viszont sokat segíthetnek több vízhiányos, tengerparti nagyváros ellátásában.