Richard Wiseman brit kutató szerint a világ legjobb vicce a következő:

Két vadász járja az erdőt, mire az egyikük összeesik. Úgy tűnik, nem lélegzik. Vadásztársa előkapja telefonját, és hívja a mentőket. Idegesen zihál a telefonba:

– A barátom halott! Mit tegyek?

A diszpécser válaszol:

– Nyugodjon meg, segítek önnek! Először is, bizonyosodjunk meg róla, hogy tényleg halott!

Rövid csönd, majd egy puska dörrenése hallatszik. Újra a telefonba szól a rémült vadász:

– Oké, és most?

Tényleg jó a poén, de mitől jó egy poén? És mióta nevetünk? Tisljár Roland, a Debreceni Egyetem Magatartás-tudományi Intézetének adjunktusa szerint a humor, a humorérzék egyszer csak megjelent. Hogy mikor, melyik emberősünk csinálhatott először valami olyat, amin a többiek nevettek, vigyorogtak, nem tudhatjuk. A humor valószínűleg már a nyelv megjelenése előtt létezhetett. Becslések szerint két-négymillió évvel ezelőtt kialakulhattak azok az agyterületek, amelyek a humor kapcsán működnek, illetve azt irányítják.

A humor, a humorosság egyébként relatív. Függ a kultúrától, az iskolázottságtól, nemtől, életkortól, személyiségtől, de még a hangulattól, a pillanatnyi egészségi állapottól is. Ráadásul olyannyira összetett, hogy számos kutató már mindent humorosnak vél, ami csak nevetésre ingerli az embert. Felvetődik, hogy csak az emberre jellemző-e a humorra való képesség, tulajdonság, vagy kimutatható a főemlősök körében is?

„A humor már több korai írásos feljegyzésben is megjelenik, például sumér kőtáblákon vagy óegyiptomi feljegyzésekben” – állítja Tisljár Roland, aki „A humor szerepe és szerveződése a társas kapcsolatokban. Evolúciós modellek tesztelése” címmel írta doktori értekezését. Az ezt megelőző időszakról nincsenek adataink, mivel sajnálatos módon a viselkedéssel együtt a humorizálás sem fosszilizálódik. Azt viszont tudjuk, hogy több emberszabású faj esetében is kimutattak egyfajta protohumort, a humor kezdetleges formáját.

Ennek lényegi eleme a játék, a játékos küzdelmek, a fogócskázás, a csiklandozás. Ezen tevékenységek közben figyelték meg fiatal egyedek körében a humort kísérő emberi arckifejezéshez hasonló kifejezéseket és nevetésszerű hangadást. Ezen megfigyelésből kiindulva egyes kutatók azt állítják, hogy a humor az emlősök játéktevékenységéből fejlődött ki. Egyértelműen igennel kell felelni arra a kérdésre, hogy evolúciós előnyt jelent-e a humorra való adottság. Tudományos közmegegyezés szerint a humor az emberek között univerzálisan megjelenő, evolúciósan kialakult jellemvonás. Társas kapcsolatainkban mindenképpen előnyt jelent a jó humorérzék.

Humor nélkül az emberi élet egysíkúvá és unalmassá válna, jelentősen megváltozna, mivel az emberek az őket körülvevő világnak csak az egyik részét látnák, a gyakran létfontosságú információkat tartalmazó „fonák oldal” keresésével nem töltenék az idejüket. A magatartás-kutató szerint a humor fő funkciója a (társas) környezeti jelenségek némileg átkeretezett bemutatásában rejlik. A humorizáló ezekre a fonákságokra, kétértelműségekre próbálja felhívni a hallgatósága (vagy önmaga) figyelmét, a helyzet által (is) előidézett stresszt is oldva ezáltal.

Az tehát egyértelmű, hogy a humornak meghatározó szerepe van az ember normál működésében, de változott-e ez a szerep az elmúlt évszázadokban? A humor hétköznapok során betöltött szerepe Tisljár Roland véleménye szerint nemigen változott, a formái annál inkább. Amin néhány évszázaddal ezelőtti őseink humorizáltak, az számunkra csak nagyon kevés esetben tűnik humorosnak, de sokszor ez a különbség már az együtt élő generációk között is megmutatkozik. Például a mai tizen- és huszonévesek számára egy-egy Hofi-poén biztosan nem annyira ellenállhatatlan, mint a náluk idősebb, a szocializmusra még emlékező generációk tagjai számára.

A humor ugyanis az aktuális helyzetről, az uralkodó viszonyokról mond el valamit, funkcióját az adott pillanatban tölti be. A spontán humor ennek megfelelően eléggé illékony természetű dolog, a megértéséhez és élvezetéhez szinte minden esetben „ott kell lenni”. A humor megítélését befolyásolja a humorizáló személlyel fenntartott kapcsolatunk: minél közelebbi a kapcsolat, annál jobban értékeljük, honoráljuk a másik fél humorát, humorérzékét. A humoros emberek társaságát a párkapcsolatainkban is előnyben részesítjük, a humor az egyik legfontosabbnak értékelt a párválasztás során figyelembe vett személyiségjellemzők között.

„Saját kutatási eredményeink alapján azt mondhatom, hogy a férfiak és a nők egyaránt a sajátjuknál kevésbé negatív (agresszív vagy önleértékelő) humorú emberek társaságát keresik. A nemek között az egyetlen különbség a pozitív társas, úgynevezett kapcsolatépítő humorra vonatkozó elvárásokban jelentkezik. Míg a nők olyan partnert keresnek, akinek ez a humorstílusa magasabb, mint az övék, a férfiak is jó humorú partnerre vágynak, de nem olyanra, aki az övékénél jobb társas humorral rendelkezik. Legyen jó humora, de ne legyen viccesebb, mint én!” A partnerek humora elsősorban a férfiak hosszú távú kapcsolatokra vonatkozó vonzerejét képes növelni számottevő mértékben.

A nők számára tehát fontosabb a partnerük humora, a jó humor képes megnövelni egy férfi vonzerejét, de csak abban az esetben, ha a férfi külseje legalább normál mértékben szintén vonzó az adott nő számára. Ha tehát, ahogy a mondás tartja, a férfi egy fokkal szebb az ördögnél, akkor a humor már nyerő kártya lehet a számára a párválasztás során (feltéve, hogy az ördög alapvetően nem a legvisszataszítóbb külső karakterjegyekkel rendelkezik).

„Azért részesítjük előnyben a humoros emberek társaságát, mert mellettük vidámabb az élet, az ilyen embereket közelebb érezzük magunkhoz, gyorsan kialakul egyfajta rokonszenv az irányukban. Ez ugyanakkor hosszú távon csak abban az esetben befolyásolja pozitív irányba a kapcsolatot, ha a humorizáló fél ismeri a mértéket. Ha a humorizáláson kívül nem tudunk meg a másik félről semmit, akkor nem épül a vele fenntartott kapcsolatunk, önkéntelenül egyre kevésbé fogunk megbízni a hosszú távon a humor maszkja mögé rejtőző emberekben” – jelzi a debreceni magatartás-kutató, hogy a humorban is korlátos az ember terhelhetősége.

Mindennapi tapasztalatunk, hogy az élet szinte minden területén előnyben részesítjük a humort, arra vonatkozóan azonban megoszlanak a vélemények, hogy pontosan miért is tölti be a humor ezt a kiemelt pozíciót? Tisjlár Roland saját kutatási eredményeik és az utóbbi évek szakirodalmi adatainak a tükrében a humor társkapcsolati működést elősegítő hatását helyezi az első helyre. De emellett két elméleti elképzelés szintén szimpatikus számára. Az egyik szerint a humor a (kognitív) hibakeresés funkciójának szolgálatára alakult ki. Az az igazán humoros a számunkra, amikor észrevesszük a belső vagy a minket körülvevő világ valamilyen visszásságát, a normálistól való kisebb vagy nagyobb eltérését. A humort azért szeretjük ennyire, mert így motiváltak vagyunk a hibák folyamatos keresésére.

A másik feltevés szerint a humorizálás egyfajta jóhiszemű normaszegések formájában jelentkezik. Az elmélet szerint akkor találunk valamit humorosnak, ha valamilyen esemény fenyegeti az észlelőnek a világ normál működéséről alkotott képét; a fenyegetőnek látszó helyzet ártalmatlannak bizonyul; és az észlelő mindkét interpretációt egyazon időben észleli. Az elmélet szerint a humoros normaszegések evolúciósan az olyan látszólagos fizikai fenyegetésekben gyökereznek, mint amelyek a játékos küzdelmeket és a csiklandozást jellemzik.

Az evolúció során a humort kiváltani képes helyzetek köre kibővült a fizikai fenyegetésen túli egyéb fenyegetettségekkel, mint például a személyes méltósággal (kifigurázás, ugratás), a nyelvi normákkal (szójátékok), társas normákkal (furcsa viselkedés elemek, merész viccek) vagy akár az erkölcsi normákkal (tiszteletlen viselkedések) kapcsolatosan. Az elmélet szerint minden, a világ működésére vonatkozó elképzelésünket sértő eseményt humorosnak fogunk látni abban az esetben, ha ezek ártalmatlannak bizonyulnak számunkra.

A humor forrásai körülvesznek bennünket, de a humor bennünk van. Mi vagyunk, mi lehetünk azok, akik észrevesszük a környezetünkben lévő humort, könnyedebbé téve ezáltal a saját, és a sok esetben a minket körülvevő emberek életét. Ez azonban nem megy magától, ha aktívan keressük, akkor könnyebben rátalálunk. Ha jobban akarjuk érezni magunkat a bőrünkben, arra a humor az egyik legkönnyebben elérhető orvosság. Az igazán jó pedig az, amikor már önmagunkon is képesek vagyunk nevetni – ennél jobb stresszoldó szert még nem fejlesztett ki a tudomány.

A humor mindig valami visszás helyzetnek a pszichikai feloldása. Közép-Európa pedig jó forrása és tárháza a humornak, hiszen a történelem során bőségesen szolgált kínos helyzetekkel az itt élő népeknek. Hogy a humor oldja a feszültséget, azt könnyű belátni, mégis különös, hogy akkor is van humor, vannak viccek, amikor a feszültség már túlontúl nagy ahhoz, hogy azok között a körülmények között az embernek kedve legyen viccelni. De mégis, a humor a hitleri Németország legsötétebb éveiben is létezett, a második világháború idején kabaré működött a csehországi theresienstadti lágerben, de a magyar 1956 sem volt humormentes időszak. Mert az abszurd helyzeteken nevetni kell, hiszen a nevetés még a túlélésben is segít.

Időben nem kell olyan sokat visszamenni, hogy abszurd helyzetre találjunk példát. A fehérorosz elnök, Alekszandr Lukasenko 2011-ben betiltotta a tapsot, mint az ellenzékiek véleménynyilvánításának egyik példáját. Ilyen jellegű tilalmak egyébként hazánkban is előfordultak néhány évtizeddel ezelőtt. Nem magát a humort tiltották be ugyan, de az ötvenes évek diktatúrájában egyáltalán nem volt mindegy, hogy az emberek min humorizálnak. A magatartás-kutató egyik kedvenc vicce a korszakból jól szemlélteti ezt az állapotot:

„Két ember beszélget a villamoson. Az egyik feltesz egy kérdést: Mi a különbség Kína és Magyarország között? Majd meg is válaszolja: Kína a mosoly országa, ami meg nálunk folyik, az kész röhej. Odalép egy harmadik utas, és azt kérdi: Hát azt tudja-e, hogy mi a különbség a villamos és maga között? – Az, hogy a villamos az továbbmegy, maga pedig velem jön”. Ha nyíltan nem lehet humorizálni bizonyos dolgokon, akkor rejtetten, kétértelműségekben megfogalmazva teszik meg azt az emberek. Személy szerint neki, aki a nyolcvanas években gyerekeskedett, ennek az időszaknak a sorok közötti humora képezi az etalont, az ennek megértését igénylő rejtvényfejtés öröme pedig még inkább hozzájárulhat a viccek, a humor ilyen formáinak élvezetéhez.

Arról mindenkinek megvan a saját véleménye, hogy a rendszerváltás óta eltelt évek milyen nívójú humort produkáltak. Az biztos, hogy napjainkban nincs szükség a rejtett humorra, a fonákság egyértelműen megfogalmazható. A célpontok még tűrnek.

FOTÓ: REUTERS COLIN BRALEY