Leggyakrabban – az átlagnépességnél sokkal sűrűbben – az NFL, az amerikaifutball-szövetség játékosainál mutathatók ki a koponyasérülések korai elbutulás formájában jelentkező későbbi következményei. Ezért is lényeges az a kutatási program, melyet októberben indítottak e sérülés jobb megismerésére az Európai Bizottság hetedik keretprogramjának 30 millió eurós finanszírozásával, s melyben (a teljes összegből 2,3 millió euróval részesülő) magyar partnerként Büki András egyetemi tanár, a pécsi idegsebészeti klinika igazgatóhelyettese vesz részt.

Amikor koponyasérülésről beszélünk, voltaképp szépítjük a valóságot, hiszen valójában agysérülésről van szó – tisztázza a megnevezéssel kapcsolatos bizonytalanságomat a professzor, és rámutat, hogy ezzel tulajdonképpen a zömmel fiatal betegek megbélyegzését akarják elkerülni.

Nagyon súlyos lemaradásban van ez a terület, hiszen az elmúlt harminc évben az e célra jutott– az Alzheimer-kór kutatására fordított pénzekhez képest – elenyésző összegek következtében egyetlen alapkutatási eredményt sem sikerült átültetni a koponyasérülteket kezelő klinikai gyakorlatba. Nincs sem ez idő alatt kifejlesztett gyógyszer, sem új gyógymód, amellyel a betegeket hatékonyabban lehetne kezelni, mint korábban. Ennek következményei a – különösen hazánkat illetően – drámai számok. Egy 2002-es felmérés szerint a kómás tudatállapotban kezelésre felvett vagy később kómássá romló állapotú, mintegy 1500 hazai koponyasérült három hónapos kórházi halálozási aránya 54 százalék volt – egy ennek megfelelő tavalyelőtti ausztrál adat 19 százalék –, de Büki András szerint mára ez minden valószínűség szerint tovább romlott. Sem az ellátási irányelvekben nem történt ugyanis előrelépés, sem a betegek egészségügyi hálózaton belüli mozgása nem lett hatékonyabb. A legnagyobb gondot a sérültek kis kórházakban történő helytelen ellátása okozza. A Pécsett végzett követéses vizsgálatok szerint például a klinikáról elengedett betegek kétharmada a távozás után fél évvel már nincs az élők sorában. Többször előfordul sajnos –, mondja a professzor –, hogy a hónapokig kezelt koponyasérültet, miután kijött a kómából, már válaszolni tud, és végrehajtja a kapott utasításokat, átszállítják az illetékes kórház intenzív osztályára, onnan viszont két nap után helyhiány miatt kiadják egy általános osztályra, ahol meghal. Nem véletlen az sem, hogy a koponyasérültekre specializált szakemberek körében az átlagosnál nagyobb a kiégés, hiszen bár mindent megtesznek egy betegért, s eredményeket érnek el, két hónap után az illető haláláról értesülhetnek.

Magyarországon eddig rehabilitációs lehetőség sem nagyon volt, csak most indult egy jelentősebb országos projekt, amelynek keretében a pécsi klinika szomszédságában épül egy ilyen intézmény. Itt komplex problémákkal foglalkoznak majd, melyek közül csak egy a koponyasérültek egyharmadánál jelentkező endokrinológiai probléma. A belső elválasztású mirigyeknek a trauma következtében fellépő zavara elsősorban növekedésihormon-hiányban jelentkezik, s a páciensek bezárkózása, visszahúzódása is erre vezethető vissza, ám ha a hormont kívülről pótolják, a betegek munkaképessé tehetők.

Az uniós projekt – melyet antwerpeni és cambridge-i egyetemek vezetnek, de részt vesz benne az amerikai Nemzeti Egészségügyi Hivatal és kanadai testvérszervezete is – egy 5400 beteg összes adatát és kórlefolyását kiértékelő adatbázist állít fel, melynek segítségével előrelépést remélnek a koponyasérülések különféle válfajainál, és új osztályozást és kezelési standardokat is felállítanak az elavult régiek helyett. A 15-20 országból kiválogatott betegek között hazánk öt kórházából 400-500 sérültet vonnak be a kutatásba. Megnézik az egyes vérminták biomarkereit (bizonyos betegségek jelenlétére és súlyossági fokára utaló vegyületeket) és genetikai jellemzőit, áttekintik az intenzív osztály monitorainak adatait, a CT- és MRI-felvételeket. Pécs jelentős szerepet kap az együttműködésben, hiszen itt tárolják és elemzik majd biomarkerekre az egyes országokból érkező, várhatóan 120 ezer vér- és szérummintát. Azokról az anyagokról is többet szeretnének megtudni, amelyek csak két-három évvel a sérülés után jelennek meg a vérben, és szerepet játszhatnak a késői poszttraumás elbutulás kialakulásában.

Büki András szerint, ha ma kómás állapotban behoznak valakit hozzájuk, azt sem tudják objektíven megállapítani, hogy szenvedett-e koponyasérülést. Tíz év múlva akár két csepp vérből is meg kellene tudni mondani, van-e az illetőnek sérülése, milyen súlyos, ennek melyek a várható kilátásai, és milyen vizsgálatokat kell az orvosoknak elvégezniük. Enyhe sérülés esetében mennyit kell pihenni, illetve mikor lehet folytatni például a sportolást. A tervek szerint az ötéves program első konkrét eredményei 2016 végére várhatók.

A koponyasérülés az ökölvívóknál szinte „munkahelyi ártalom”