Palugyai István: Élet a díj után
A díj megsemmisítő hatású a kitüntetettre. Meglepő kijelentés ez a Nobel-díjról. Pedig Kertész Imre mondta, hozzátéve, „minden komolyan veendő Nobel-díjassal ez történt. Camus is úgy érezte a Nobel-díj után, hogy megsemmisült.”
Egy fontos vonatkozásban biztosan általánosítható Kertész állítása. Nem ismerünk sok írót, vagy tudóst, aki a stockholmi ceremónia után képes volt akkora teljesítményre, mint amivel az elismerést kiérdemelte. Ha a tudósokat nézzük, a díjazottak tudományos munkája, publikációs tevékenysége a díj átvétele után általában jelentősen csökken. Ezt elintézhetnénk azzal, hogy az érintettek többsége finoman szólva is megette kenyere javát, mire hozzájutott az áhított Nobel-díjhoz. Ahogy például az idén kitüntetett Peter Higgs esetében is történt. Az általa megsejtett és később róla elnevezett szubatomi részecske létét csak ötven év múltán igazolták. A tudomány fejlődése többnyire hosszú évek, néha évtizedek alatt érleli meg a díjakat. (Már ha valaki olyan szerencsés, hogy ezt megéri. A Higgs-bozon-sztori kezdeténél jelen lévő harmadik résztvevőnek, Peter Broutnak ez sajnos nem sikerült.)
A Nobel-díj utáni élet értelmezése nem egyszerű. Sokan fiatalabb korban foghatnak kezet a svéd királlyal, a Nobel-díj azonban többségük számára bénítóvá válik. Vagy azért, mert a társadalmi megtiszteltetés kényszerpályákra taszítja őket: tisztségekkel, gyakorlati kutatástól távoli feladatokkal halmozzák el őket, előadásokra kell járniuk, a csalhatatlan Nagy Tudós szerepét muszáj közszereplőként eljátszaniuk. Azért is fojtogató a további tudományos munka, mert az illetőkben ott a félsz: nehogy olyasmit publikáljon, ami a nimbuszt megrendíti.
Több Nobel-díjas persze azt hangoztatja, hogy az élete semmit nem változott, ismét bejár a munkahelyére, éli a kutatók mindennapi életét. Ez az esetek többségében kegyes lódítás, néhányuk azonban kutatgat, publikálgat tovább. Sőt, például James Watson, aki 1953-ban 27 évesen lett a tudomány egyik legnagyobb eredménye, a DNS kettős spirál társfelfedezője, az 1962-es Nobel-díja után jelentős tudományos karriert futott be, híres könyveket írt, fontos intézetet vezetett. A most 87 éves tudóst ettől függetlenül a túlszárnyalhatatlan eredmény teszi halhatatlanná. Ahogy Szent-Györgyit is a C-vitamin, miközben hosszú élete végéig bejárt laboratóriumába. És többre tartotta az izmok biokémiájával kapcsolatos későbbi eredményeit a C-vitaminnál. S ezek jelentősége tényleg hatalmas.
A tudománytörténet talán leghatalmasabb jelentőségű asszonyát, Marie Sklodowska Curie-t is említhetnénk, aki kétszer jutott a csúcsra, s az egyetlen tudós, aki két különböző tudományágban – fizikában és kémiában – is megkapta a Nobel-díjat. Vagy a kétszeres kémiai Nobel-díjas Frederick Sangert, aki épp azt tekintette a díj legnagyobb erényének, hogy megszakítás nélkül folytathatta kutatásait, sőt a második elismerés után is kísérletezett egészen nyugdíjazásáig. John Barden első fizikai Nobel-díját 1956-ban a tranzisztorért kapta, majd témát váltott, illetve visszatért az eredetihez és 1972-ben a szupravezetés elméletéért díjazták. Einsteinről se feledkezzünk meg, aki csak 1921-ben és nem a relativitáselméletéért járulhatott Stockholmba, amit ugye már jóval korábban felismert.
Van tehát azért élet a Nobel-díj után is, sőt egyeseknek még tudományos is, a többségnek azonban inkább csak a csillogó.
