Az összes emlősfajnak mindössze a 9 százalékára igaz, hogy a hímek és nőstények egy szaporodási/utódnevelési szezonnál hosszabban osztoznak egy élőhelyen (bármennyire is nélkülözi a romantikát, a természetben ez a monogámia talán legegzaktabb definíciója: ha nincs együttélés, azaz a párok nincsenek tartósan egymás szeme előtt, akkor általában nincs hűség sem). Az élethosszig tartó együttélés pedig csak néhány fajra korlátozódik. Elméletileg (a hímek szempontjából) a monogámia nem látszik sikeres evolúciós stratégiának (több esélyük lenne a génjeik továbbadására, ha túllépnének a monogám párkapcsolaton, és több nősténnyel is párosodnának).

Új tanulmányukban Lukas azt valószínűsíti, hogy a monogámia akkor alakul ki, amikor a nőstények nagyobb területen szóródnak szét. Ez megnehezíti a hím számára, hogy továbbra is felügyelet alatt tartsa saját háremét, megvédve azt a versengő hím egyedektől.

Lukasékkal egy időben tette közzé hasonló tárgyú tanulmányát az University College London Kit Opie vezette kutatócsoportja – ők főemlősöket vizsgáltak (abban a körben az átlagosnál jóval magasabb, a 25 százalékot is eléri a monogám fajok aránya). Az angol kutatók erre más magyarázatot találtak: szerintük a csapatban élő állatoknál rendszeresen előforduló „gyerekgyilkosságok” veszélye sarkallhat arra egy hímet, hogy kitartson egyetlen nőstény mellett (mert csak így tudja személyesen garantálni az utódai biztonságát). Bár az említett kutatóknak valóban sikerült összegyűjteniük néhány lehetséges okot, a tudományos rejtély még messze van a megfejtéstől – úgy tűnik, hogy még a főemlősökön belül is a különféle fajoknál más-más fajfenntartási stratégiák vezettek ugyanahhoz a megoldáshoz (ti. a monogám „családmodellhez”).

– Az ember párosodási szisztémája rendkívül rugalmas és variábilis – állítja Bernard Chapais, az University of Montreal antropológusa. Mindössze az emberi kultúrák egyhatodára jellemző a szigorúan értelmezett monogámia, a társadalmak többségében párhuzamosan léteznek különféle együttélési típusok, és közben egyesek a monogámiát, mások a poligámiát gyakorolják. Léteznek kultúrák, ahol egy feleségnek több férje vagy egy férjnek több felesége van. Az is gyakori, hogy nők és férfiak több éven át titkos viszonyt folytatnak a házasságuk alatt, egyfajta kettős monogámiát megvalósítva.

Az emberhez genetikailag legközelebb álló csimpánzok és bonobók népes csoportokban élnek, a nőstények peteéréskor egymás után több hímmel is párosodnak. A hímek harcolnak egymással a párzás lehetőségéért. Az ember közvetlen ősének fejlődése mintegy hétmillió éve vált el a csimpánzokétól. A monogámia hatással van a hormonszintre (a monogám kapcsolatban nem kell állandóan készen állni a párzásra), a hormonok mennyisége pedig néhány testi jellemzőt is megváltoztat – ilyen lehet például az ujjak hossza. Emma Nelson, a Liverpooli Egyetem kutatója munkatársaival 2011-ben publikálta az emberősök ujjhosszára vonatkozó eredményeit. Szerinte 4,4 millió évvel ezelőtt az elődeink még biztosan poligámok voltak, 3,5 millió évvel ezelőtt viszont már egyre gyakoribbá váltak az évekig tartó monogám felállások.

A fentebb hivatkozott két tanulmány nem ugyanazokat a tényezőket láttatja a monogámia kialakulása mögött, abban azonban összecsengenek, hogy a monogám kapcsolatok egyik velejárója a hímek utódgondozási hajlandóságának növekedése. Ha egy monogám hím tartósan a nőstény mellett marad, megvédve őt és a kölykö(ke)t a támadásoktól, mindenképpen javítja a saját génállományát hordozó utód életesélyeit, bármilyen okból teszi is ezt – innen pedig már csak egy lépés, hogy táplálékot is vigyen a kicsi(k)nek. Egyes vélemények szerint talán az így az utódok rendelkezésére álló, az agyfejlődést nagyban segítő extra fehérje- és kalóriamennyiség jelenthette azt az evolúciós előnyt, amely kompenzálta a hűségből fakadó kétségtelen géntovábbadási hátrányokat.

Változatos párosodási szisztémák