A Hold eredete máig vitatott. Először is, túl nagy; átmérője a Földének több mint negyede. Naprendszerünkben egyetlen más bolygónak sincs a saját tömegéhez mérten ekkora méretű kísérője. Egy ilyen tömegű égitestet aligha kényszerített volna Föld körüli pályára bolygónk gravitációja, viszont megtette ezt sok, a mienknél nagyobb méretű bolygó sok kis holdjával. 1869-ben George Darwin (Charles csillagász fia) azzal az elmélettel állt elő, hogy a Föld olyan gyorsan forgott, hogy egy darabját egyszerűen kilökte az űrbe. Ezt a hipotézist azonban a XX. század elején megcáfolták. A számítások szerint foroghatott ugyan a Föld sokkal gyorsabban a régmúltban, mint ma, de ahhoz, hogy egy Hold tömegű égitestet kilökjön magából, a földi napnak kétórásnak kellett volna lennie, ami a jelenlegi számítások szerint elképzelhetetlen.

Ifjabb Darwin elméletét egy manapság a többség által elfogadott hipotézis követte: a fiatal Föld egy nagyjából Mars méretű ősbolygóval, a Theiának elnevezett égitesttel ütközött. Ennek során a Theia anyaga részben beleolvadt a Földébe, másrészt a mindkét bolygóból kirepült anyag együttesen hozta létre a Holdat. Matija Cuk (Harvard Egyetem) szerint ez a feltevés azért vált ilyen sikeressé, mert semmilyenmás hipotézis „nem működött”. A korai Naprendszerről való képünk azonban egyre finomodik. Minden jel arra mutat, hogy a bolygók aszteroidaszerű égitestek sorozatos ütközései során, ezek összeforrásával jöttek létre. Habár az ütközések szerepe nagyon fontos lehetett, talán ideje lenne újragondolni. Immár ki tudja, hányadszor elemzik újra az Apollo űrhajók által a Földre hozott holdi kőzetmintákat. A nagy ütközés hipotézise szerint e minták nem mindegyike származik eredendően a Földről, úgyhogy azt várhatnánk, összetételbeli különbségeket találunk a földi kőzetek és a holdi minták között.

Csakhogy Junjun Zhang (Chicago Egyetem) és munkatársai újabban kimutatták, hogy a holdi mintákban az oxigén-, króm-, kálium- és szilíciumizotópok ugyanolyanok, mint a földi kőzetekben. Az indianai Notre Dame Egyetem tudósai viszont azt derítették ki idén februárban, hogy néhány holdi kőzetminta, melyekről úgy vélik, hogy a legősibb holdi kéregből származnak, vizet tartalmaz. Ha csakugyan történt egy pokoli ütközés, a roppant hő megolvasztotta volna a kőzeteket és a vizet is eltüntette volna. Ha viszont a Föld és a Hold kémiai összetétele megegyezik, a nagy ütközéssel számoló elmélet nem állja meg a helyét – véli Van Westrenen.

Azt senki nem vonja kétségbe, hogy a Hold a Földből szakadt ki – de hogyan? A legújabb felvetések szerint valamilyen erő repítette ki az anyagát az űrbe. Évtizedek óta feltételezik, hogy önfenntartó nukleáris reaktorok működnek a Föld belsejében. 1972-ben francia kutatók a nyugat-afrikai Gabonban olyan uránizotóp-eloszlást találtak, ami egy természetes atomreaktor jelenlétére utalt, aztán még tucatnyi hasonlót fedeztek fel. Van Westrenen egyenesen azt feltételezi, hogy egy óriási nukleáris robbanás lehetett az egyedüli erő, mely a Hold anyagát kivethette az űrbe.

Az elmélet szerint a nehéz elemek (uránium, tórium, plutónium) olyan sűrű kőzetekben koncentrálódtak, melyek röviddel a Föld keletkezése után lesüllyedtek és a külső mag környékén koncentrálódtak. Az ott zajló radioaktív bomlás miatt bocsát ki a Föld több energiát, mint amennyit a Napból kap. Matija Cuk azonban továbbra is úgy véli, az ütközést nem lehet kikapcsolni a Hold keletkezéséből, ám az ő szimulációjukban a Marsénál kisebb tömegű égitest ütközésével számolnak, mely beleolvadt a Föld anyagába, de mivel ráadásul a Föld gyorsabban is forgott a mainál, elegendő energiát adott ahhoz, hogy egy gigantikus nukleáris robbanás kivesse a Hold anyagát. Ez magyarázat lehet arra, hogy izotóp-összetételben a földi és a holdi kőzetek nem különböznek. A nukleáris robbanás és az ütközés elmélete több modell szerint is összehozható, ám nem kétséges, hogy az új elméletek felvetése további izgalmas vitákat kelt még égi kísérőnk keletkezéséről.

Ilyennek képzelik a Föld és egy ősi bolygó ütközését