A megállapításnak nem a tartalma, hanem az elhelyezése számít szenzációnak: az egyértelmű konklúzió a jelentés vezetői összefoglalójába is bekerült, és a szövegnek immár nincs olyan értelmezése, hogy kivárásra (és nem azonnali cselekvésre) ösztönzi a politikai döntéshozókat.

A mára meglehetősen befolyásos testületté nőtt IPCC immár 25 éve létezik, és 1990 óta átlagosan négy-öt évente publikálja a globális klímafolyamatokról szóló jelentéseit, ám a mostani lehet az első alkalom, amikor a szervezet munkájában a politikai megfontolásokat háttérbe szorítják az egyre nyilvánvalóbb tudományos tények. A látható infrastruktúrával alig rendelkező, részben a tudomány, részben a politika háza tájáról érkezett szereplőkkel feltöltött IPCC létrehozásának közvetlen előzménye egy 1988-ban máltai kezdeményezésre elfogadott ENSZ-határozat volt, amelyben a tagállamok aggodalmukat fejezték ki a globális felmelegedés egyre látványosabb jelei és a fennálló társadalmi-gazdasági viszonyokat fenyegető hatásai miatt. Még abban az évben felállt a kormányközi testület is, kifejezetten azzal a céllal, hogy a világ döntéshozóit ellássa a megalapozott és releváns szakmai információkkal, vagyis a döntéseikhez szükséges rendszerezett tényanyaggal. Ebből a jámbor óhajból (hogy ti. az IPCC szűrje, szintetizálja és szállítsa a politikusok asztalára a tudomány objektív tényeit) eddig gyakorlatilag semmi nem valósult meg: a jelek szerint a klímaváltozás is túlságosan fontos kérdés ahhoz, hogy a szakértőkre lehessen bízni. Bár a tudomány számára legkésőbb az ezredfordulón világossá vált a felmelegedés ténye és antropogén eredete – és ezt a szövegben eldugva az IPCC 2001-ben közreadott harmadik jelentése is tartalmazta, leszögezve, hogy a földi éghajlat melegszik, és az eddig megfigyelt változások nagyrészt emberi tevékenységnek tudhatók be –, az executive summaryk rendre csak ennél megengedőbb, a lényeget elkenő állításokat rögzítettek (ráadásul Andreas Malm tényfeltáró újságírónak a témával foglalkozó könyvéből az is tudható, hogy a kevésbé félreértelmezhető fogalmazást mindig a politikai ráhatás akadályozta meg).

A The New York Times által közölt részletekből úgy tűnik, hogy ez a játék nem játszható tovább: immár az összefoglaló – vagyis az a szövegrész, amelyből a döntéshozók mellett a média és a közvélemény is elsődlegesen tájékozódik – is azt tartalmazza, ami a jelentés lényege. Vagyis a dokumentum szerint csaknem teljes, legalább 95 százalékos bizonyossággal kijelenthető, hogy a földi átlaghőmérséklet emelkedését az elmúlt évtizedekben „több mint felerészben” az emberi tevékenység okozza, és ha a jelenlegi tendenciák változatlanul folytatódnak, a közvetlen következmény a világtengerek átlagvízszintjének 1 métert közelítő emelkedése is lehet, ami önmagában is tömegkatasztrófákat okoz. (Érdemes megjegyezni, hogy a szinte teljes egészében a felmelegedés jegyében telt XX. század folyamán a tengerszint alig 20 centiméterrel nőtt, és 25 centiméternél nagyobb további emelkedést „hivatalosan” eddig senki sem valószínűsített – továbbá azt is, hogy az említett 95 százalékos valószínűség a legutóbbi jelentés idején 90, 2001-ben pedig 66 százalék volt.)

Az említett megállapítások azt jelzik, hogy a jelentés összeállításában közreműködők szakítottak a lineáris változások elméletével – ez a teória némi leegyszerűsítéssel abból indul ki, hogy a légkör szén-dioxid-koncentrációjának növekedésével egyenesen arányos az átlaghőmérséklet emelkedése, a két mennyiség között lineáris kapcsolat van, és a klímafolyamatokat a légköri szén-dioxid mennyiségének csökkentésével könnyen vissza lehet fordítani –, és komolyan számolnak vele, hogy a felmelegedés egy kritikus ponton elszakadhat az üvegházgáz-koncentrációtól, illetve ellenőrizhetetlenné válhat. Az idei jelentésben szereplő pesszimista verzió minimum 91 centiméteres tengerszint-emelkedéssel kalkulál, ami már messze nemcsak Velence, Hollandia, az ázsiai szigetállamok problémája lenne – vagy lesz –, hanem Londoné, New Yorké, Sydney-é is.

A tudósok szerint a Föld légkörének szén-dioxid-tartalma az ipari forradalom óta 41 százalékkal nőtt, és a mai érték duplázódására még akkor is komoly esély van, ha valamilyen csoda folytán sikerül világszintű kibocsátás csökkentést végrehajtani a következő év(tized)ekben. A kétszeres szén-dioxid-szint pedig a borúsabb előrejelzések szerint már szinte a teljes szárazföldi jégtakaró elolvadásával, eddig elképzelhetetlen forróságú hőhullámokkal és az élelmiszertermelést komolyan veszélyeztető éghajlattal (közérthetőbben: klimatikus eredetű éhínségekkel) jár majd.

Abban a mostani jelentés is követi a korábbiak struktúráját, hogy (a földi élet szempontjából) kedvezőbb és kedvezőtlenebb kimeneteket is bemutat, ám ezek közül az amerikai lap írását kommentáló szakértők szerint – a korábbi prognózisok „utóélete”, illetve beválása alapján – mindig az utóbbi a valószínűbb, az áll közelebb a tudományos konszenzushoz.

41%

A LÉGKÖR SZÉN DIOXID TAR TALMA 41 százalékkal nőtt az ipari forradalom óta, és a kutatók a jelenlegi szint megduplázódására számítanak, ha nem sikerül világszintű és nagymértékű kibocsátáscsökkentést végrehajtani a következő év(tized)ekben.