Adásban a Galileo
A jó hírt Antonio Tajani, az Európai Bizottság alelnöke július végén jelentette be az olaszországi Fucinóban, ahol egy demonstrációs célzatú helymeghatározásra is sor került. Bár egyelőre csupán négy Galileo műhold sugározza a pozicionáláshoz szükséges jeleket, az azonosítás – az amerikai hátterű, 24 műholdból álló GPS-rendszer adataival összevetve is – pontos volt, ami jó jel az európai szisztéma későbbi használhatóságára nézve. Mivel a közeljövőben további európai műholdak fellövése is várható, jó esély van rá, hogy a jövő évtől a piac számára is használható szolgáltatásra lesz képes a Galileo (a hivatalos startot 2014 októberére tervezik). Az uniós támogatással kiépülő rendszer fejlődéstörténete korántsem volt zökkenőmentes. Az eddigi műholdakat 2011–2012-ben lőtték fel, és mára a német-, illetve olaszországi földi irányító és kiszolgáló infrastruktúra is kiépült. Ugyanakkor négy műholddal nem lehet „lefedni” a bolygót: egy-egy Föld-szeletet a rendszer naponta csak néhány órán át lát – márpedig a pontossághoz az kell, hogy az adott pont és a négy mesterséges égitest között szabadon közlekedhessenek a műholdjelek –, így egyelőre egy a mostanihoz hasonló bemutató helyét és időpontját igen körültekintően kell megválasztani.
A Galileót eredetileg a katonai alaprendeltetésű GPS polgári (és mindenekelőtt európai) felügyeletű vetélytársának szánta az EU. Az alapkoncepció az volt, hogy magántőkéből hozzák majd létre, elegendő befektető híján azonban nagyrészt közösségi forrásokból valósult meg. Kezdetben három-négymilliárd euróra becsülték a költségeit –most hétmilliárdnál járunk, és a vége majd valahol húszmilliárd körül lesz. Ugyanakkor a műholdas navigációs rendszer köré épülő K+F-program (amelybe egyetemek és innovációs cégek százai kapcsolódtak be – sajnos nem Magyarországról) már eddigi érzékelhető hatást gyakorolt az európai tudásszektorra, csökkentve az unió lemaradását az USA-hoz képest az űriparban és a csatlakozó kutatási területeken.
A laikus számára nem világos, hogy miért kell egyszerre több globális rendszert is létrehozni (a GPS és a Galileo mellett formálódóban van az orosz Glonasz és a kínai Beidou–2 is). A magyarázat részben a katonai gyökerekben rejlik: az USA már több háborús konfliktus idején bizonyította, hogy a „civil” GPS szükség esetén lokálisan korlátozható, vagy akár le is kapcsolható, ennek pedig a vetélytárs hatalmak nem szeretnék kitenni magukat. Létezik azonban egy „polgári” indoklás is: a „valódi” (vagyis amerikai) GPS-műholdak pályája laposabb, mint a Galileo-rendszerbelieké, más szögben látják a világot, emiatt például Skandináviában már túl nagy a pontatlanságuk – a Galileo itt elvileg lényegesen megbízhatóbb lesz. Az új hálózatnak lesznek úgynevezett hatóságilag szabályozott (nagy pontosságú, titkosított és zavarásmentes) szolgáltatásai is, amelyeket csak a polgári és rendvédelmi szervek, a mentők, illetve a katasztrófaelhárítók használhatnak majd.
Maguk a jelek egyébként ingyen jönnek az űrből, vagyis a piacon nem az egyes rendszerek, hanem az azokra épülő szolgáltatások és vevőkészülékek versengenek egymással. A fejlesztők azt ígérik, hogy a Galileo kompatibilis lesz a GPS-szel és a Glonasszal – a jövő valószínűleg azoké a megoldásoké, amelyek egyszerre több rendszer jeleit is képesek fogni, kihasználva az űrbéli vetélkedés technikai előnyeit.
