Nem versengünk együttműködve
Fülöp Márta egyetemi tanárt, az MTA TTK Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet tudományos igazgatóját, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar professzorát évtizedek óta foglalkoztatja az a kérdés, melyek a személyek közötti versengés formái, és hogyan befolyásolja ezeket az adott társadalom kultúrája, szokásrendszere.
A 80-as évek Magyarországán a szociálpszichológia a versengést és az együttműködést egymást kölcsönösen kizáró viselkedésnek tartotta. Miközben hazánkban sem a politikai, sem a gazdasági életbe nem épült be strukturálisan a verseny mint a fejlődés motorja, csak a vak nem látta, hogy a dübörgő nyugati, amerikai gazdaság éppen a versengésen alapul. Fülöp Márta már akkor megfogalmazott egy elméleti kérdést: hogyan függ össze a versengés pszichológiája és a kulturális különbözőség. Föltételezett álláspontja igazolására vizsgálni kezdte különböző országokban a helyi kultúra versenyszellemet befolyásoló sajátosságait. A 90-es évek végétől több éven át végzett összehasonlító kutatásokat Japánban, az USA-ban, Angliában, Kínában, majd Indiában és Törökországban is gyűjtött adatokat a társadalmi, gazdasági folyamatokat befolyásoló verseny ottani sajátosságairól.
A rendszerváltozás után Magyarországon is életre kelt a versenyelv, ám a gyakorlatban aligha bizonyult szeretni valónak és célravezetőnek. Mit tanulhatnánk másoktól? A kutató Japánban végzett vizsgálatai szerint a demokratikus államban, a kapitalista gazdaságban, az iskolarendszerben egyaránt vezető szerephez jut a versengés. Ez ott az általánosan elfogadott és követendő, megbecsült hozzáállás a karrierépítéshez. A japán csoda abban rejlik, hogy kultúrájukban egyesíteni tudják a versengést az együttműködés képességével. Ezzel szemben a nálunk megjelent versenyszellem inkább ellenséges attitűddel társul, a versengést inkább azonosítjuk a konfliktussal, mintsem feltételeznénk, hogy a felek együtt is működhetnének.
A japán emberek a nézeteltéréseket nem közvetlen, heves ütközéssel oldják meg. A különböző véleményeket közvetítő segítségével igyekeznek közös nevezőre hozni, még a végleges döntés előtt. Az egyén véleménye belesimul a csoport érdekébe. A kollektivista japán társadalomban dolgoznak azon, hogy egyeztetéssel oldják a feszültséget, a közösség javára. Egy olyan individualista társadalomban, mint amilyen a magyar, az intézményekben, munkahelyeken az önérdek érvényesíthető, ennek megfelelő versengési stratégiákkal. Társadalmunkban a saját csoport érdeke részesül előnyben: a családi, rokoni, baráti közösségé. Nemzetközi fölmérések szerint hazánkban magas a nepotizmus, amely furcsa keveréke az individualizmusnak és a kollektivizmusnak: a kapcsolatok számítanak, a verseny nem pusztán a teljesítmény alapján dől el. Iszonyú keményen harcolunk azzal, aki nincs ebben a kiváltságos körben.
A versengés velejárója a feszültség, de ez nem feltétlenül torkollik összetűzésbe. A kutató olyan mintázatot talált Japánban, amely lehetővé teszi a konfliktusmentes vetélkedést. Hogy miként érik ezt el? Saját csoportjukon belül a versengésnek fejlődésfunkciót tulajdonítanak. Úgy tartják: azáltal, hogy összemérik tudásukat, kölcsönösen fejlesztik egymást, és fejlesztik a csoportjukat, végeredményben a társadalmat, egész Japánt. A verseny, a győzelem közös erőfeszítés, s ha mindenki egy irányba húzza a szekeret, az eredmény is közös siker. A riválist nem tekintik ellenségnek, aki ha alul marad, sem vesztes: ő is nyer a fejlesztő funkció révén. A japánok fölismerték, mindenki jól jár, hiszen a cél közös: minél jobban elsajátítani valamit.
Ezzel szemben a magyar kultúrában nevelkedett ember hajlamosabb úgy gondolkodni, hogy az ellenfelet le kell győznöm,meg kell semmisítenem. A versenytársak gyakran tisztességtelenül viselkednek egymással, és lefelé nyomják egymást. Az eredmény: mindenki süllyed egyenként, süllyed a csoport, s az egész társadalom. Így torkollik – közös siker helyett – közös kudarcba az együttműködési hajlandóságot nélkülöző versengés.
Különböző kultúrákban eltérőek a győzelemre és a vesztésre adott érzelmi reakciók is. A kínaiak, a japánok, az amerikaiak vizsgálata során kiderült, hogy őket győzelem esetén a természetes büszkeség hatja át, ez újabb energiákat generál, de vesztéskor is fokozódik bennük a buzgalom, nem gyengül emiatt az energiájuk. S hogyan viselkedünk mi? A magyarok mind a győzelem, mind a vesztés esetén hajlamosabbak a kieresztésre és a feladásra. A sikeres népek képviselői a győzelemhez nem társítanak negatív érzelmeket, sőt kifejezetten pozitívan fogadják, természetes következményként, merthogy megdolgoztak érte. Nálunk, magyaroknál nagyon magas a győzelemmel és sikerrel kapcsolatos ambivalencia, erős az öröm és erősek a negatív érzelmek is.
A kulturális kötöttség és a lazaság kapcsolatát vizsgáló, Science-ben megjelent amerikai fölmérés szerint 33 ország közül Magyarország az egyik leglazábbnak bizonyult, csak Ukrajnában és Észtországban tartják be kevésbé a szabályokat, mint mi. A kulturális lazaság azt jelenti, hogy kevéssé vannak olyan normák, amelyekben a társadalom tagjai egyetértenek, a meglévőket sem tartják be, s ezt a közösség legtöbbször elnézi, ritkán szankcionálja. A laza társadalomban soha nem lehet tudni, ki lesz a győztes, ki a vesztes a versenyben, merthogy a kimenetel nem feltétlenül köthető átlátható módon a teljesítményhez. Ha az ember nem tudja, mire jut a tehetségével, szorgalmával, eredményeivel, motivációja óhatatlanul lanyhul, s ez az egész közösség, a társadalom, az egész ország fejlődésének gátjává válik. Ennek fényében hiába beszélünk versenyről, versenyképességről.
