Parlagon heverő készülékek
A napokban nyilvánosságra hozott eredmények egyértelművé teszik, hogy az amúgy jó tempóban fejlődő okostévépiacot nem feltétlenül az internetes, közösségi média- és egyéb smarttévéfunkciók tartják mozgásban, másképp fogalmazva: a vevők többsége egyszerűen csak televíziózni akar a tévéjén. A lapos tévék ma már gyakorlatilag az összes „fizetőképes” európai háztartásban jelen vannak (70-90 százalékos elterjedtségük azt jelenti, hogy csak a legszegényebb, illetve a régi készülékükhöz a legjobban ragaszkodó, konzervatív fogyasztók nem váltottak LCD-re vagy plazmára), de immár az okostévék sem számítanak ritkaságnak: a németeknél 34, a franciáknál 42 százalékos az arányuk.
A francia adat nemcsak csúcsnak, hanem kivételnek is számít: kizárólag a Törökországban mért 40 százalékos értékkel állítható párba, miközben a leggazdagabb európai államokban – Hollandiától Nagy-Britanniáig – inkább a 20 százalék körüli arányok jellemzők. Úgy tűnik, az okostévéket inkább azok vásárolják nagy számban, akik később szálltak be a tévéforradalomba, ahol pedig megvették az első, nagyon drága, de még keveset tudó lapostelevíziókat, ott nem tartják annyira sürgősnek az átállást.
Ennél is izgalmasabb, hogy a nyugat-európai vevők az árat sokkal inkább figyelembe veszik, mint a készülék tudását: vennének ők szívesen „buta” tévét is, csak adják olcsón (amúgy a legkevésbé éppen a németek számítanak árérzékenynek, ott a legtöbb vásárló egyszerűen egy nagyobb képernyőt szeretne a lakásába). Az okostévé-tulajdonosok körében végzett további kérdezősködésből az is kiderült, hogy az „okosság” egyelőre nem perdöntő szempont a választásnál, legalábbis a kontinens nyugati felén: a francia és a belga vevők alig fele ragaszkodik ahhoz, hogy az új tévéje smart legyen (ha mégis okosat vesznek, az valószínűleg azért van, mert gyakorlatilag csak ilyet lehet kapni), míg a törököknél 85 százalékot mértek, vagyis ott a buta tévé szinte eladhatatlan.
A már megvásárolt okostévé azonban olyasmi, mint öt-hat éve az első okosmobil: a felhasználók leginkább csak az alapfunkciójukat használják. A smarttévék körében a legelterjedtebb okosság az internetre csatlakozás képessége – ezt például a németek alig több mint fele veszi igénybe (szemben mondjuk a török 73 százalékkal). A további okos szolgáltatások és alkalmazások népszerűsége még alacsonyabb: elektronikus műsorújságot az okostévézők 30, Facebookot és YouTube-ot nagyjából 25, fizetős filmletöltést 15 százalék használ.
Nagyjából ugyanezt állapította meg egy másik, tavaly decemberben publikált kutatás is: streamelni (vagyis az interneten valós időben hozzáférhetővé tett tévéprogramot nézni) az okostévé-tulajdonosok 60 százaléka szokott, online zenehallgatásra már csak a 15 százalékuk vállalkozik, a tévéképernyőn végrehajtott internetes barangolást pedig még csak 10 százaléknyian próbálták ki. Akkor egy elemző azt prognosztizálta, hogy a 2017-re 800 milliósra hízó okostévépiacon a készülékek többsége még mindig kihasználatlan lesz, azaz csak hagyományos tévéként funkcionál. A GFU kutatásából kiderül, hogy az okostévék iránti lelkesedés leginkább életkorfüggő: a 16 és 39 év közöttiek kétharmada folyamatosan az interneten lóg az okostévéjével, a 60 évnél idősebbeknek csak a 30 százalékát érdekli ez a lehetőség.
