Agyi egyezések
Az amerikai pszichiáterek tudományos társasága időről időre megjelenteti az elmekórtani betegségek diagnosztikájának gyakorlati szempontrendszerét. A Diagnostic Standards Manual (DSM) most megjelent ötödik verziójában van első alkalommal szó róla, hogy az öngyilkossági „viselkedés formát” önálló betegségnek kellene tekinteni. Ez egyelőre javaslat, de az Amerikai Pszichiátriai Társaság májusban zajlott San Franciscó-i konferenciája nyomatékkal ajánlja megfontolásra.
Az ilyen tudományos elhatározások mögött mindig hosszú kutatás és rengeteg tapasztalat húzódik meg. Bár sok kérdés még válaszra vár, az bizonyos, hogy az öngyilkosságra való hajlamot minden esetben azonos kóros agyi elváltozások alapozzák meg. Jellegzetes strukturális változások láthatók az úgynevezett prefrontális agykéregben, a differenciált döntések központjában. Megváltozik továbbá egy speciális neuromediátor, a „hangulatjavító” szerotonin agyi mennyisége is. Az eltérések függetlenek a mentális betegségektől, föllelhetők olyan öngyilkosok agyában is, akik semmilyen betegségben nem szenvedtek.
Sajnos az agyi szerkezet kutatása lassan halad, ehhez kevés a vizsgálható halott, és nincs állatkísérletes modell sem. (Csak az ember képes tudatosan önmaga halálát okozni.) Az eddigi eredmények amellett szólnak, hogy az öngyilkosságért többféle kóros agyi mechanizmus felelős. Gustavo Turecki, a montreali McGill egyetem professzora szerint kell hozzá egy genetikai elrendeltség (predesztináció), amelyhez aztán valami külső tényező járul.
Ilyen a gyermekkorban elszenvedett erőszak, a hosszan tartó szorongás, alvászavar vagy az úgynevezett poszttraumás stressz stb. Azt ma még nem tudjuk, hogy a környezeti behatások miként vezetnek öngyilkossághoz. Öngyilkosokon végzett genetikai kutatások régóta folynak. Mára ismert, hogy bizonyos gének működése kóros, illetve gátolt a betegekben. Ezek a szerotoninra adott agyi válaszért és a stressz esetén szerepet játszó BDNF (brain derived neurotrophic factor) szabályozásáért felelősek. Turecki professzor az American Journal of Psychiatry című szaklapban közöltmájusi cikkében 46 öngyilkos és 16 más módon meghalt egyén összehasonlító genetikai vizsgálatáról számol be. Az öngyilkosoknál több mint 300, a tanulásért és a memóriáért felelős gén biokémiai szabályozása jelentősen eltérő volt. Bár a betegek egy része mentális betegségben szenvedett, a genetikai elváltozások kizárólag az öngyilkossági magatartásra jellemzők.
A gének szerepére utal a gyermekként örökbe fogadott öngyilkosok vizsgálata is. Ezek tényleges rokonai közt az öngyilkosságra való hajlam hatszorosa a befogadó családokénak. Ikervizsgálatok szerint pedig egypetéjű iker öngyilkossága esetén 15 százalék a valószínűsége, hogy a testvér is öngyilkos lesz, nem egypetéjűeknél ez csak egy százalék. A kutatások joggal alapozzák meg azt a reményt, hogy az öngyilkos viselkedés részben a genetikai, részben a biokémiai háttér feltérképezésével egyszer idejekorán felismerhetővé válik, akár vérmintában kimutatható markerek segítségével is. Talán lesz egyszer megfelelő gyógyszerünk is. Valamelyes tapasztalat is van: öngyilkosságot megkísérelt mániás-depresszív betegek lítiumtartalmú gyógyszerrel kezelés után letesznek öngyilkossági szándékukról, miközben a betegség más tünetei változatlanok maradnak.
Nagy probléma mindazonáltal – figyelmeztet David Brent, a pittsburghi egyetem munkatársa –, hogy még ha a hajlam egyszer igazolható lesz is, akkor még mindig nem tudni, a beteg melyik pillanatban szánja rá magát a végzetes cselekedetre. De ma még nincsenek biomarkerek. Ma még a pontos, a beteg személyiségét, viselkedését, családi viszonyait és genetikai hátterét együttesen feltáró objektív diagnózis az egyedül járható út. David Shaffer New York-i pszichiáter emlékeztetett, hogy a mindennapi orvosi gyakorlat számára létezik az említett DSM mellett egy másik, szellemiségében azonos diagnosztikus ajánlás is, ezt az amerikai nemzeti mentál-egészségügyi intézet (US National Institute of Mental Health) ugyancsak a közelmúltban adta ki. Az öngyilkosságot önálló betegségként definiálni korántsem terminológiai kérdés. Az új felfogás az eddiginél nagyobb tudományos figyelmet von maga után, és hangsúlyt ad új, hatékonyabb diagnosztikus és gyógyszeres kutatásoknak.
