Vége a netsemlegességnek?
Kevés országban iktatták törvénybe, mégis a világháló működésének kezdetei óta alapelvnek számít a netsemlegesség, vagyis a „tartalomegyenlőség” elve (röviden: az a szabály, hogy az egyes tartalmak hozzáférési sebességét a szolgáltatók nem a tartalom-előállítók tőkemérete alapján határozzák meg, és egy anonim blogbejegyzés ugyanolyan technikai eséllyel indul a figyelmünkért, mint mondjuk egy reklám a Facebookon).
Illetve lehetséges, hogy csak számított, a Wall Street Journal írása szerint ugyanis a legtőkeerősebb tartalomgyártók egy ideje már adóznak a felhasználókhoz történő gyorsabb eljutásért a hozzáférés-szolgáltatóknak, és meg is kapják a pénzükért, amit akarnak.
Az amerikai lap a Google-t, a Microsoftot és a Facebookot említette példaként azon cégek sorából, amelyek fizetnek a nagy szélessáv-szolgáltatóknak a gyorsabb és gördülékenyebb tartalomtovábbításért (az érintettek nem kommentálták az értesülést), említve egy ellenpéldát is: a filmben, videostreamben és on-demand internetben utazó Netflix állítólag nem fizet, hanem különféle kreatív technológiákkal, illetve a szerverközpontjainak a széles sávú gerinchálózat megfelelő pontjaira telepítésével optimalizálja a sebességet.
A fizetős gyorsításban – azokat az államokat (például Hollandiát, Szlovéniát és Chilét) leszámítva, ahol törvény garantálja, hogy minden tartalom egyenlő – nincs semmi jogsértő, ám a jelek szerint terjedőben lévő gyakorlat ellentétes az internet szokásjogával, és azokkal a játékszabályokkal, amelyek az internet születése óta változatlanok. Ezek nagyjából úgy működnek, mint az autópálya-használat: ha dugó van, a drágább autókat nem kell a többieknek előreengedniük, és nem is éreznénk igazságosnak ezt a fajta előnyszerzést, annak ellenére, hogy mondjuk egy BMW terepjáró tulajdonosa a kocsi árába épített adókkal elvben többet fizet az úthasználatért, mint egy trabantos.
Ha egyes tartalmak pénzért előnyt élveznek, akkor ezzel a szolgáltatók közvetett módon befolyásolják a tartalomfogyasztási szokásainkat, illetve sérülhet a választás szabadsága – arról nem is beszélve, hogy az induló, kevésbé tőkeerős cégek vagy technológiák mindenképpen hátrányba kerülnének. Breuer Andrásnak az Egyenlítőben megjelent tanulmánya szerint az amerikai FCC (Szövetségi Kommunikáció Bizottság – végső soron mindig ehhez a szervhez érünk az internet globális szabályozási kérdéseit vizsgálva) a netsemlegességet fogyasztói jogként definiálja, négy ismérv alapján: a felhasználóknak joguk van az általuk választott (törvényes) internetes tartalmakhoz való hozzáféréshez; a szintén szabadon választható online szolgáltatások és alkalmazások igénybevételéhez; az internetre történő csatlakozáshoz és a tartalom-, illetve hozzáférés-szolgáltatók közötti választáshoz. Ha ez a négy szabadság érvényesül, akkor beszélhetünk „semleges” internetről.
Az elvi dilemma végső soron természetesen a pénzről szól: ha egyes – gyorsabban lejövő – tartalmak „megközelítéséért” többet kell fizetni, az ártöbbletet végső soron az összes fogyasztó fizeti (az árakba építve, vagy a „nem fizető” tartalmak belassulása formájában). És még az is lehetséges, hogy a végén senki nem kap semmit a pénzéért – hiszen abban az elméleti esetben, ha minden tartalom-előállító fizet, nyilvánvalóan nem lesz az összes letöltés gyorsabb. Az említett tanulmány szerint mindenféle piacszegmentáció (vagyis az ügyfelek megkülönböztetése) szükségképpen árnövelő és piactorzító hatású, ugyanakkor a minőséget nem feltétlenül javítja: a gyorsabban letölthető filmeket kínáló téka előbb-utóbb akkor is népszerű lesz, ha a filmkínálata nem igazán versenyképes.
A sebesség befolyásolásának léteznek „szoft”, többé-kevésbé elfogadott technikái is. Az USA-ban terjedőben lévő DPI (deep packet inspection) esetében az internetszolgáltató az átküldött adatcsomagok tartalma alapján állítja sorba a küldeményeket, abból kiindulva, hogy például egy szoftver- vagy vírusadatbázis-frissítés jellemzően sürgősebb, mint egy éjszakai filmletöltés. Csakhogy nem mindenkinek tetszik, ha a szolgáltató „látja”, hogy milyen adatok mennek keresztül rajta – vagyis ez a módszer sem élvez osztatlan népszerűséget. Ugyanilyen „puha” technika a torrentek (a legtöbb szolgáltatónál bevallva vagy bevallatlanul megvalósuló) hátrébb sorolása.
Ami a konkrét ügyet illeti, az elvileg a netsemlegesség védelmezőjének számító FCC szűrőjén egyelőre nem akadt fenn az ágazat legnagyobb (szintén amerikai) tartalomiparosainak gyakorlata, pedig a jóvoltukból a szélessáv-szolgáltatóknak jelenleg már évi tízmillió dolláros extra bevételük keletkezik a szelektív internetgyorsításból. Az eset ugyanakkor könnyen USA–EU-konfliktusba torkollhat, mivel az Európai Bizottság még az idén elő kíván állni azzal a szabályozási javaslattal, amely Európán kívül tartaná a kétsebességes internetet.
