Ahogyan Kasztovszky Zoltán, az intézet igazgatója fogalmazott: ha a prognózisok azt jósolnák, hogy a vevők néhány évtized múlva a4 centiméterátmérőjű sárga cseresznyét fogják szeretni, akkor a magyar kutatók a megfelelő időben szállítani tudnák az adott tulajdonságokkal rendelkező gyümölcsfát (a szakmában azt mondják, hogy nagyjából ezer keresztezés, 50 év és 150 millió forint kell egy új fajta előállításához). Sárga cseresznye egyébként ma is létezik, de tömeges kereslet nincs rá – inkább csak a nemesítők képességeit demonstrálja. A meggy és a cseresznye esetében ezek a kvalitások nem szorulnak reklámra, tekintve, hogy a piacot a magyar fajták uralják. A meggy esetében mindenekelőtt az Érdi bőtermő – idehaza 50 százalék körüli részaránnyal –, a cseresznye frontján pedig a különféle férfi és női keresztnevek, például a legkorábban, akár már május közepén-végén beérő Rita, vagy a legnagyobbra növő, rostos és sötétpiros Carmen (a női nevek az önmeddő, azaz a beporzásnál „import” virágporra szoruló, a férfiak pedig az öntermékeny fajtákat jelölik).

Az igazgató szerint a fajtaválaszték – az új igényeket, például a betegségekkel szembeni ellenállóságot, illetve a klímaalkalmazkodást követve –folyamatosan bővül, de a legtöbb ültetvényen így is ugyanazokat a fajtákat termesztik. Létezik például a legelterjedtebb meggybetegséggel, a moníliával szemben rezisztenciát mutató tájfajta (a Csengődi), ám erre ültetvényt alapozni így sem lehet, mert az ipari feldolgozást rosszul bírja. A gyakorlatban nem a termesztés, hanem a feldolgozás jelenti a legfontosabb szűrőt: lének vagy befőttnek csak olyan meggy való, amelyik nem barnul – azaz nem oxidálódik látványosan (ez pedig az antioxidánsok jelenlététől függ, amelyek kifejezetten egészségesek – és ebből a szempontból a magyar fajták verik az egész világot, nem véletlen, hogy Európa legnagyobb exportpiacán, Németországban a mi meggyünk a piacvezető), míg a cseresznye esetében a nem kifehéredő, magas festéktartalmú fajtákat szeretik a gyárak – ebben a mezőnyben szintén egy magyar, az Aida az egyik legjobb a világon. Természetesen nemcsak gyümölcsöt, hanem szaporítóanyagot is exportálunk: a magyar fajták Ausztráliában, Dél-Afrikában, Észak-Amerikában, Ázsiában, Chilében is jelen vannak, sőt az egy időben a médiában emlegetett chilei cseresznye gyökerei képletesen a kutatóintézet érdi majorjáig nyúlnak, a kiinduló állomány ugyanis innen származik.

Az új fajták előállítása alapvetően keresztezéssel történik, általában a leghagyományosabb kézi munkával: a szakemberek az egyik meggyfáról finom ecsettel levett virágport „átfestik” a másik fa virágjára, az érintett ágakat pedig a nem kívánatos beporzás ellen zacskóval letakarják. A megfelelő tulajdonságokat hordozó örökítőanyag találkozásából nem feltétlenül az születik, amit a kutatók várnak: lehetséges, hogy az utód mutatja például a moníliarezisztenciát, de túlságosan kis szemeket produkál (vagy fordítva). Türelemjátékról van szó, sok pepecseléssel és adminisztrációval – jellemző az időigényre, hogy a magoncok kiültetésétől minimum 5-6 év telik el az első termésig, vagyis addig a tudományos tevékenység gyakorlatilag visszajelzés nélkül zajlik. A munka terepi részét sokszor poszméhekre bízzák, ami kifejezetten magyar újítás: ezek a rovarok – ellentétben a házi méhekkel – hűvösebb időben is repülnek, és rendkívül szorgos beporzók (ilyen esetekben a keresztezni kívánt fajtákhoz tartozó fákat összehálózzák, az erre a célra egy magyar tenyésztőtől vásárolt poszméhek kaptárját pedig a háló alá telepítik – a cukros védőitallal táplált rovarok sokkal gyorsabban és alaposabban végeznek a „keresztbeporzással”, mint a leghatékonyabb gyümölcskertész brigád). A gyümölcstermesztési kutatóintézetben található Európa legnagyobb csonthéjas génbankja, tele Kárpát-medencei helyi- és tájfajtákkal (ez a terület a meggy és a cseresznye másodlagos géncentruma – az őshaza Elő-Ázsiában van –, a két gyümölcs innen terjedt szét Európába). – Egy ilyen gyűjteményt létrehozni nagyon sokáig tart, viszont akár egy év alatt is tönkre lehet tenni – utal az igazgató a hosszabb ideje bizonytalan finanszírozásra. Mint az intézmény „közönségnapján” kiderült, a 24 bejegyzett cseresznye- és 14 meggyfajtával rendelkező intézet szak értői idén – a késve érkező és csapadékos tavasz ellenére – az átlagosnál jobb termésre számítanak cseresznyéből és az Érdi bőtermőből (a később érő fajták várhatóan csak közepes termést hoznak), hosszabb távon pedig arra, hogy a nemzeti értéknek számító génmegőrzés és fajta-előállítás a jelenleginél biztosabb anyagi alapokra kerül.

Leszüretelt cseresznyét öntenek ládába az Állami Gyümölcstermesztési Kutatóintézet érdi kísérleti telepén, az Elvira Majorban