A Facebook, a cégem és én
Kicsit csökken az évek óta folyó vita heve marketingkörökben a Facebookon való céges jelenlétről. Nehéz ellenállni az (elvileg) egymilliárdos közönség számának, a pontos célzás (szintén elvi) lehetőségének és annak, hogy hatszor nagyobb valószínűséggel olvassák el egy ismerős posztját, mint egy reklámot. De azt is nehéz nem meghallani, hogy nemcsak az idősebb (értsd: 35 év feletti…) használók panaszkodnak a működés kiszámíthatatlanságára, hanem az (elvileg) professzionális Facebook-jelenlét-szolgáltatók is.
Vagy megjelennek a feltöltött képek, vagy nem, a nagy nehezen beállított időzített publikálás vagy működik, vagy nem, és még folytathatnánk. Reklamálni meg nem lehet, egyrészt, mert a Facebook szolgáltatási feltételei között szerepel, hogy cégeknek nem ingyenes az oldal, csak magánszemélyeknek, másrészt semmit nem garantál, harmadrészt meg (elvileg) egymilliárd panaszkodó közt kellene megtalálnia a támogató személyzetnek a mi problémánkat. Kicsit olyan ez a céges jelenlét a Facebookon, mint az internetes jelenlét volt tíz évvel ezelőtt. Soha meg nem térül.
Alacsony (inkább nulla) a Facebook-oldal látogatottsága, üzlet onnan nem jön. Ha viszont a cég nem jelenik meg, azt megjegyzik, ami árt az imázsnak, azaz közvetve az üzletnek. Vagyis: többet veszítesz, ha nem vagy a Facebookon, mint amennyibe a folyamatos FB-jelenlét kerül be. Talán azért ennyire mégsem rossz a helyzet. Pollner (Médiablog) szerint jól is ki lehet jönni belőle – épp csak el kell felejteni a hagyományos, direkt reklámot. Az, hogy a cég ügyvezetője rendszeresen posztol a cég termékeiről az ismerőseinek, rövid úton ahhoz vezet, hogy ezek az ismerősök kitiltják az üzenőfalukról az ügyvezetőt. Jó, ha nem törlik az ismerősök közül…
A másik vitatható gyakorlat, hogy a cég a dolgozóinak ismeretségi hálózatát szeretné kihasználni a termékei népszerűsítésére: ajánlatossá teszi, a cég iránti lojalitás kifejezésének eszközévé teszi a termékekről, eseményekről való posztolást. Na mármost a dolgozók saját ismerőseinek köre (kapcsolati hálója) az olyan személyes erőforrások közé tartozik, mint például a képzettség. Ki szabad tehát használni – de a munkaszerződésben ki kell rá térni, a dolgozónak el kell fogadnia –, és persze fizetni kell érte.
Közösséget kell építeni a cég, a termékek, szolgáltatások köré, mondják a szakértők. Na de a vásárló leginkább vásárolni szeretne, nem pedig társalogni a vásárlásról. Ez azért nem teljesen igaz. Hasznos lehet például egy autószerelő Facebook-oldala az elégedett (vagy az elégedetlen…) kuncsaftok hozzászólásaival. Vagy egy orvosé. Megjegyezzük, hogy nem a Facebook az egyetlen lehetőség arra, hogy kétirányú, interaktív kapcsolatot tartsunk fenn az ügyfeleinkkel. Megteszi egy blogmotor is (szaknyelven CMS, content management system, tartalomkezelő rendszer), amelyen csak akkor jelenik meg külső hirdetés, ha azt engedélyezzük.
A „közösséget kell építeni” követelmény klasszikus megfogalmazásban úgy hangzik: „két fő kell a párbeszédhez”. Nem elég tehát kiharsonázni a kibertérbe (bármilyen technológiával), hogy „gyertek, vegyétek a termékem, mert jó”, meg is kell hallgatni, mit mondanak a vásárlók. Azt is mondják a szakértők, hogy az ilyen visszajelzések a legértékesebbek: ha a cég azokat (válogatottan) megfogadja, attól a terméke javulni fog. Meglehet, jobban, mint a versenytársáé.
