Ma már jórészt elfogadott az az elmélet, hogy a Hold anyaga a Földből szakadt ki, miután az egy másik bolygókezdeménnyel, a Theával ütközött nem sokkal megszületése után, vagyis nagyjából 4,5 milliárd éve. A kutatók körében még néhány éve is általános volt az a nézet, hogy a Hold csontszáraz, és ha volt is rajta víz egyáltalán, elpárolgott a sorozatos kozmikus ütközések következtében.

Ez az elképzelés akkor kezdett megváltozni, amikor Alberto Saal és munkatársai (Brown Egyetem, Rhode Island) tanulmányozni kezdték az Apollo–17 legénysége által a földre hozott holdi kőzetmintákat. 2008-ban aztán kiderítették, hogy átkristályosodott holdi magmákban van víz, és nem is kevés. Az ásványok legalább annyi vizet tartalmaznak, mint amennyi a Föld köpenyének ásványaiban van.

Azt már régóta feltételezték, hogy a pólusok körzetében, az állandóan árnyékben levő kráterekben megmaradhatott a vízjég. 2009 szeptemberében az indiai űrügynökség Chandrayaan–1 nevű szondája valóban talált az északi pólus környezetében olyan krátereket, melyekben megmaradt a vízjég, vagyis nem csupán a felszín alatt, az ásványokban raktározódott el, hanem a felszínen is megtalálható.

De honnan származhat ez a víz? Most Alberto Saal és kollégái úgy vélik, közel a megoldás. Eddig már több kutatócsoport is foglalkozott azzal, hogy megállapítsák az ősi földi és a holdi kőzetekben a hidrogén- és deutériumizotópok arányát. Azok az objektumok, amelyek közelebb képződtek a Naphoz, többnyire kevesebb deutériumot tartalmaznak, mint azok, amelyek a Naptól távolabb jöttek létre, mert a két izotóp, vagyis a hidrogén és a deutérium a hőmérséklet függvényében kondenzálódott. A korábbi vélekedések szerint a Hold ugyancsak üstökösökből és meteoritokból kapta a vizét.

A hidrogén és a deutérium aránya azonban eltolódhatott a vizsgált ásványokban, ugyanis valamennyi hidrogén elveszhetett, miközben az ásványok milliárd évekig hevertek a Hold felszínén. Saalék a megbízhatóbb mérés érdekében az Apollo–17 misszió során gyűjtött kőzetmintákban levő vulkáni üvegekben vizsgálták meg az izotóparányokat, ezek ugyanis védve voltak a felszínen folyó mállástól. Az derült ki, hogy a deutérium arányok szinte azonosak a földi kőzetekben találtakkal, vagyis a két égitest ugyanabból a forrásból kapta a vizét.

A holdi vizet elvben szállíthatták ugyan szénkondritoknak nevezett primitív aszteroidák, ám az ismert becsapódások alapján nem lehetett annyi idő arra, hogy ehhez elegendő aszteroida érje el a fiatal Hold felszínét, mielőtt lehűlt és megszilárdult. Saal szerint a víznek máshonnan kellett jönnie, mégpedig a Földről. Márpedig ha ez igaz, akkor azt is újra kell gondolni, honnan ered a Föld vízkészlete.

A Holdat létrehozó kozmikus ütközés mai ismereteink szerint százmillió éven belül történt, azt követően, hogy a Naprendszerben elkezdtek kialakulni szilárd objektumok. Saal úgy véli, ez túl rövid idő ahhoz, hogy a Föld elegendő vizet kaphatott volna a becsapódó üstökösöktől és aszteroidáktól.

Egyelőre nem bizonyítható, csupán feltehető, hogy bolygónk anyaga eleve tartalmazhatott vizet. Ha a Föld jelenlegi helyzetét nézzünk a Naprendszerben, akkor túl közel volt a Naphoz, hogy e vízkészletet meg is tudja tartani. Erre is lehet magyarázatot találni. Nincs ismeretünk arról, hogy a Föld a Naprendszer mely régiójában jött létre.

Márpedig ha történetesen abban a régióban keletkezett, ahol ma a kisbolygóöv van, vagyis jóval távolabb mai helyzeténél, megtarthatta a vizét, bolygónk pedig később vándorolt mai pályájára. A Földön a szerkezeti folyamatok minden esetleges erre vonatkozó bizonyítékot eltüntettek, ám a Holdon nem. Ez teszi olyan rendkívül fontossá a holdkőzetek további vizsgálatát, hiszen földünk régmúltjának eseményeiről tanúskodhatnak.

A Chandrayaan–1 indiai Hold-szonda infravörös tartományban készült felvétele egy holdkráterről. A kék színű régiók a feltehetőn vízjéggel borított területek