Kína belefullad a saját füstjébe
Februárban szmogriadó-készültséget rendeltek el Japánban. Arrafelé ilyesmi eddig ritkán fordult elő – a szigetország környezetvédelmi előírásai híresen szigorúak, ráadásul a többségüket be is tartják –, mostanában viszont egyre gyakoribb: a kelet-kínai iparvárosokhoz közeli vidéken rendszeresen megemelkedik a légköri szennyező anyagok koncentrációja. A jelenség miatt az utóbbi években a többszörösére növelték a levegőminőség-mérő hálózat monitorállomásainak sűrűségét az eredendően tiszta levegőjű térségben.
Kína nagyvárosaiban a téli időszakban menetrendszerűen megnő a legveszélyesebb szállópor-szegmens, a PM 2,5 (azaz a 2,5 mikrométernél kisebb átmérőjű elemekből álló frakció) koncentrációja, és a szennyezés szintje gyakran az 500 mikrogrammos egészségügyi határérték többszörösére nő.
Japánban a szennyezettség a múlt hónapi csúcs során végül csak kismértékben lépte át az ottani, napi szinten 35 mikrogrammos határértéket – nemcsak a két küszöb közötti nagyságrendi különbség figyelemre méltó, hanem az is, hogy a WHO szerint már a köbméterenként 25 mikrogrammot meghaladó koncentráció is ártalmas lehet az egészségre az apró szennyezőanyag-részecskék daganatkeltő, illetve tüdő- és szívkárosító hatásai miatt.
A kínai légszennyezés részben közlekedési eredetű, jellemzően a kétütemű motorok, a régi teherjárművek, illetve a kínai gyártmányú – valójában régebbi nyugati típusok reinkarnációjának számító – személygépkocsik felelősek érte.
A másik feléért a széntüzelés, illetve általában a szénbázisú energiatermelés okolható – meg az ipar, vagyis a fogyasztási cikkeknek az egész fejlett világból Kínába telepített gyártása (az európai, az észak-amerikai és a japán szén-di oxid-, illetve egyéb kibocsátáscsökkentés jórészt annak köszönhető, hogy a gyártók a termelést az ázsiai országba vitték, gyakran a kiszolgált gyártósorokkal és „lelakott” technológiákkal együtt).
Simon Gergely, a Greenpeace vegyianyag-koordinátora szerint tudományos alaposságú helyi vizsgálatok híján az egyes szektorok hatását nehéz megbecsülni, az azonban bizonyos, hogy a nagyarányú szénfelhasználás, illetve a követhetetlen tempóban bővülő közúti közlekedés a két fő kibocsátó.
A szakértő kérdésünkre kiemelte, hogy a jelenség Kína mellett Pakisztánban és Iránban is megfigyelhető, a szennyezés mértéke pedig magyar szemmel szinte elképzelhetetlen (mint megjegyezte, Budapesten 50 mikrogramm/ köbméteres szennyezettségnél „megáll az élet”, Kínában viszont az 500 mikrogramm/köbméteres szint elérésénél sincsenek látványos korlátozások, pedig az a koncentráció már a látótávolságot is radikálisan csökkenti, illetve a légzést is nehezíti).
A Greenpeace és a Pekingi Egyetem közös tanulmánya szerint a legnagyobb ipari centrumok közül Sanghaj, Peking, Kuangcsou és Hszian városban tavaly 8600-an haltak meg idő előtt a PM 2,5 magas koncentrációja miatt. Az egészségügyi problémák, illetve a védekezés költségei évi 6,8milliárd jüan (közel 250 milliárd forint) gazdasági veszteséget okoznak.
Egy korábbi világbanki tanulmány országos szinten évente 200 ezerre becsülte a kínai szmoghalálok számát. A probléma már az állami hatóságok ingerküszöbét is elérte, a 20 évre tervezett, apró lépésekből álló szennyezéscsökkentési program azonban nem kecsegtet gyors eredményekkel (miközben ők maguk is elismerik, hogy amennyiben átvennék és betartanák a WHO által ajánlott határértékeket, pár év alatt az egyötödére lehetne csökkenteni a szmoghalálok számát.
A népegészségügy és a kormány illetékesei sem rendelkeznek pontos adatokkal, mivel a mérőrendszer egyelőre meglehetősen hiányos. Jelenleg 113 nagyvárosban mérik valamilyen formában a levegő tisztaságát, országos mérőhálózat azonban nincs, és 2016-ig nem is lesz. Jövőre 1500-ra növelik a mérőhelyek számát, ami mintegy 1000 új telepítést jelent, három év múlva pedig egységes rendszerbe foglalják a mérőpontokat, és az adatokat is nyilvánosan hozzáférhetővé teszik.
Az 1952-es, többmint 4000 halálos áldozatot követelő londoni téli szmog idején 3000 mikrogramm/köbméter fölé nőtt a levegőPM2,5-koncentrációja, Pekingben viszont az eddigi csúcs – idén januárban – „mindössze” 886 mikrogramm/köbméter volt. A legszennyezettebb levegőjű városokban ugyanakkor évente több mint 100 napon át van erős szmog – a tartós egészségkárosító hatás pedig hosszú távon ugyanolyan tragikus hatású, mint az egyszeri kiugró értékek.
