Tucatnyi ötlet látott már napvilágot. Néhány példa: küldjünk fel űrhajókat, fehérítsük ki a felhőket sóköd permetezésével, juttassunk kénsavat a sztratoszférába, hogy visszaverje a besugárzást. Küldjünk tükörrendszert az űrbe, fejlesszünk ki világosabb színű, kevesebb hőt elnyelő növényeket. Trágyázzuk meg az óceánokat, fedjük be a sivatagokat fényes felületekkel. Az ötletek nagy találékonyságra vallanak, de megvalósítható-e ésszerűen bármelyik is? Egy biztos: viszonylag nagy pontossággal kiszámítható, hogy melyikkel mire jutnánk.

Például a sivatagok lefedése fényvisszaverő műanyaggal nem is olyan bonyolult. Viszonylag sok napfényt verne vissza, valamilyen mértékben hűtené a Földet, ámde megváltoztatná az ökoszisztémákat, a helyi klímaviszonyokat, no meg hadseregnyi ember kellene, hogy időnként megtisztítsák a fényvisszaverő felületeket. Más ötletek meghaladják jelenlegi technikai felkészültségünket. Űrbeli napernyőkkel leárnyékolni a Földet – ehhez kb. 20 millió rakétafelbocsátás kellene, ami elképzelhetetlen.

A globális hűtőgépnek úgy kellene működnie, hogy ne változtassa meg drasztikusan a helyi klímát, ne emelkedjen a tengerszint és ne savasodjanak el az óceánok. Tim Lenton és Nem Vaughan a Norwich Egyetemen, 2008-ban több különböző modellt variált saját számításaikkal. Kiderült, hogy sok módszerben lényegileg alig van különbség. Vegyük a háztetők és az utak kifehérítését. Optimista számítások szerint is csak kb. 0,15 wattot vernének vissza négyzetméterenként, ami csekély hozzájárulás a globális hőháztartás javításához. Látszólag ígéretesebb a tengerek műtrágyázása. A plankton szén-dioxidot fogyaszt a növekedése során és ha elpusztul, jó részük lekerül a tengerfenékre, betemetődik, és a szenet így bezárja. Ha például vasat adunk nekik, ez növeli a plankton növekedését. Ám ezzel sem érnénk el jelentős eredményt. Ígéretesebbnek tűnnek az árnyékolásos módszerek és elvben még kivitelezhetők is. Az óceánok feletti felhőzet kifehérítését meg lehetne oldani, ha sós permetet juttatnának a légkörbe, mely részecskék fokoznák a vízcseppek növekedését a felhőkben, így azok világosabbak lennének, több napfényt vernének vissza. Ez elég lenne a további felmelegedés visszaszorításához, veszélytelen vegyi anyagok nélkül.

Elképzelhető a légkör feltöltése parányi részecskékből álló köddel. Valójában ma is ezt csináljuk. A kén-dioxid apró cseppecskéket alkot, melyek visszaverő képessége igen jó, de az ipari eredetű kén-dioxid nem hosszú életű a légkörben, hatása korlátozott. Jobb eredmény várható, ha feljut a sztratoszférába, amint ezt a Fülöp-szigeteki Pinatubo-vulkán 1991-es kitörése mutatja: pár évig 0,5 fokkal csökkentette a globális hőmérsékletet. Az antropogén eredetű szén-dioxid ellensúlyozására nagyjából ötmillió tonna kén-dioxidot kellene a légkörbe juttatni: ez évente kb. tízmilliárd dollárba kerülne. Ha a globális melegedés hatásait vizsgáljuk, akár meg is érné. A kénrészecskék viszont a sarkvidékeken kevesebb ideig maradnak meg, mint a trópusokon, pedig a poláris vidékeken lenne rá a nagyobb szükség. 2010-ben Myles Allen és csoportja (Oxfordi Egyetem) modellszámításokat végzett a különféle árnyékolási eljárásokra, és kiderült, hogy nincs mindenki számára jó megoldás.

Árnyékolás helyett kísérletezhetnénk a szén-dioxid kivonásával. A gáz föld alatti tárolására azonban nincs kidolgozott metódus, és ha sikerülne is megoldani, hatása csak évszázadok múltán jelentkezne. Annak is erős (területi) korlátai vannak, hogy a többlet-szén-dioxidot növényekkel kössük meg. Több kutató úgy véli, a pehelyfelhőkkel (cirrusok) lehetne valamit kezdeni, hogy megvédjük a jégtakarókat, melyek kulcsszerepet játszanak a klímaegyensúly fenntartásában. A nagy magasságú, jégkristályokból álló felhők bár kismértékben visszaverik a napsugárzást, ám még nagyobb mértékben tartják vissza az infravörös kisugárzást, így melegítő hatásúak. E felhők szétoszlatása csökkentené a további felmelegedést.

A nagy magasságú pehelyfelhők szétoszlatása is az elképzelhető megoldások közé tartozik