A szicíliai kutató egy japán Telenoid típusú robotot ruházott fel azokkal a tulajdonságokkal, amelyek az improvizáció illúzióját adták. Egy Telenoid tud biccenteni, a szemét mozgatni, egyszerű szavakat kimondani, meghajolni, sőt bizonyos mértékű arcmimikája is van. Ezekből a mozdulatokból Chella egy énekes színpadi mozgását állította össze, összhangban a zenével. A minta természetesen egy hús-vér énekes volt. Ezt követően a kutató megvizsgálta, hogy a Telenoid tudja-e mindezeket a mozgásokat és hangokat egy emberi partnerrel összehangolni. Megkérdezett néhány előadóművészt, hogy ők mit neveznek improvizációnak. A megkérdezettek általában zenei fordulatok széles körű repertoárjáról beszéltek, amit szabadon illesztenek a zenekísérethez. Ilyen értelemben az improvizáció tudatos és egyúttal véletlenszerű is, vagyis ugyanaz a kompozíció számos változatban adható elő.

Chella ehhez hasonlóan készítette föl a Telenoid robotot improvizációra, vagyis felruházta ezekkel az apró sallangokkal a zenemű előadásának variá lásához. Véleménye szerint az improvizáció helyettesíthető egy gépezet segítségével is, azaz nincs messze az idő, amikor egy robot és egy ember duettet énekel improvizációkkal színesítve az előadást.

A kanadai Philippe Pasquier, a téma szakértője szerint Chella a zenei kompozíció és az interpretáció kapcsolatát tárja elénk robotzenészei segítségével. Közismert, hogy számos olyan szoftver készült már, amely közismert zeneszerzők, például Bach műveit élethűen utánzó zenéket „gyártanak”, vagyis a szerzők kompozícióit utánozzák. Az interpretáció szerepét Pasquier a Beatles együttes zenevilágában látja a leginkább hangsúlyozottnak.

Chella robotjai ebből a szempontból a gépzene egy új interpretációját jelentik. A robotok tulajdonképpen az embert utánozzák, és eközben tanulják is az előadásmódot. Pasquier véleménye szerint ezt a zeneszerzők is csinálják, amennyiben zenei „ötleteket” vesznek át egymástól, és továbbfejlesztve beépítik saját műveikbe.

Antonio Chella a robottal