Így tárgyaltak a Föld jövőjéről
A katari főváros a világ egyik legdrágább pontja – részben ezzel is magyarázható, hogy ezúttal lényegesen kisebb volt a felhajtás, mint korábban Durbanben vagy Koppenhágában (az utcai demonstrációk pedig – milliomos civilek és anarchisták híján – meglehetősen szerény érdeklődés mellett zajlottak).
Bárhogy is szépítjük, az 1992-ben Rióban elindult, majd az 1997-es kiotói jegyzőkönyv megszületésével lendületet vett klímafolyamat mára megfeneklett: az üvegházhatású gázok kibocsátásának növekedését nem sikerült megakadályozni, csak a bővülés tempója fékeződött némiképp – miközben a felmelegedés megállításához jelentős, 30-50 százalékos visszafogásra lenne szükség. A kiotói jegyzőkönyvben szereplő korlátozások eredetileg 2012 végéig szóltak, az egyetlen kézzelfogható dohai eredmény, hogy ezeket az – kizárólag a fejlett országok egy része számára kötelező érvényű – előírásokat 2020-ig meghosszabbították (kiegészítve azzal, hogy az aláírók addig átlagosan 18 százaléknyi csökkentést vállalnak az 1990-es szinthez képest), és megállapodtak, hogy a következő nyolc évben tető alá hoznak egy valóban globális – az USA-t, Kínát, Indiát és a fejlődőket is lépésváltásra késztető – klímaegyezményt.
Az új megállapodásnak 2015-re el kell készülnie, és elvileg 2020-tól lesz hatályos. Megmarad a kvótakereskedelem, illetve a „tiszta fejlesztés” lehetősége is (utóbbi révén a fejlett államok a fejlődőknél végrehajtott klímavédelmi beruházásokkal is teljesíthetik a saját csökkentési vállalásaik egy részét). Ezzel együtt azonban a mostani „csúcs” nem előre-, hanem inkább visszalépést jelent. Japán, Kanada, Oroszország, Új-Zéland és az USA továbbra sem hajlandó semmilyen önkorlátozásra. Az EU kihátrált a klímaváltozás és a tengerszint-emelkedés által a leginkább fenyegetett szigetállamok szövetsége mögül, beérte annak a korábbi vállalásnak a megerősítésével, hogy 2020-ra 20 százalékkal csökkenti a szén-dioxid-termelést. A nagyobb mértékű (30 százalékos) csökkentést egyedül Nagy-Britannia támogatta.
Egyetlen centtel sem nőttek az ún. Green Climate Fund (a legszegényebb fejlődők klímavédelmi beruházásait és klímaalkalmazkodását támogató alap) forrásai, és nem sikerült megállapodni egy olyan nemzetközi kompenzációs rendszerről, amely a klímaváltozás által okozott károk enyhítését szolgálná a leginkább veszélyeztetett országokban – az utóbbi törekvés főként az USA ellenállásán bukott meg, és Amerika minden egyéb kötelezettségvállalástól is távol tartotta magát (ellentétben az Obama-kampányban elhangzott ígéretekkel). Kína viszont elmozdult a saját korábbi álláspontjától, és hajlandó belemenni a saját kibocsátása 18%-os csökkentésébe a 90-es szinthez képest –feltéve ha valóban születik egy olyan egyezmény, amelyet az aláírók háromnegyede ratifikál.
Komoly vita folyt arról, hogy mi legyen a felhasználatlan, azaz el nem adott szén-dioxid-kvótákkal (amelyekből Magyarország is jókora tartalékkal rendelkezik). Végül az a megoldás született, hogy ezeket a tulajdonosaik „átvihetik” 2012 utánra, vagyis elvben eladhatják – ám a nagy vevők többsége klímavédelmi megfontolásból deklarálta, hogy nem vesz ilyen „túlélő” szén-dioxid-csomagokat.
Számos bírálat érte a rendező országot, vagyis Katart, egyrészt az olykor káoszba fulladó csúcstalálkozó szervezési hiányosságai, másrészt a saját nem létező klímapolitikája miatt (jellemző, hogy a katari delegáció csütörtökön távozott az egyébként csak szombaton véget ért konferenciáról). Katar világelső az egy főre jutó szén-dioxid-kibocsátásban (a katari szint 50 tonna/év, míg ugyanez az USA-ban „csak” 17 tonna/év), gazdag is, ám ennek ellenére semmilyen módon nem kívánja támogatni a fejlődők klíma-erőfeszítéseit –még szimbolikus mértékben sem, hogy legalább jó példaként szolgáljon a többi olajtermelőnek.
A jövőre nézve nem sok jóval kecsegtet, hogy a következő, 2013-as klímacsúcsot várhatóan Lengyelország rendezi: az energiarendszerüket részben szénfelhasználásra alapozó lengyelek az EU leginkább klímaszkeptikus államai közé tartoznak, semmilyen progresszív kezdeményezés nem várható tőlük.
