Súlytalanságban a hosszú kar a jó
A 61 éves fedélzeti mérnök most első ízben hazánkat is felkereste. A debreceni és szegedi egyetemistáknak tartott előadása után a Budapesti Műszaki Egyetem diákjai előtt, majd a Magyar Asztronautikai Társaság és a Tudományos Újságírók Klubja rendezvényén beszélt űrbeli tapasztalatairól. Amelyek nem csekélyek, hiszen öt ízben, összesen több mint 55 napot töltött a Föld körül keringő űrsiklók fedélzetén. Amikor tavaly, 37 évnyi munkaviszony után elbúcsúzott, a NASA közleményében úgy fogalmazott: „hihetetlen szakértelmét nagyon fogjuk hiányolni”.
Első volt mégis az amerikai űrhajósok közül, akik az űrsiklóprogram lezárulása után – fél évszázaddal az első emberes űrrepülés utáni évben – bejelentette visszavonulását. Mint lapunknak elmondta, voltaképpen már korábban is elbúcsúzhatott volna, de amikor Bush elnök bejelentette a Constellation (Csillagkép) programot, úgy gondolta, még marad. A Columbia űrrepülő katasztrófáját követő légkörben gyorsan döntöttek az űrsiklók nyugdíjazásáról és a folytatásról, melynek részeként közeli égitestek felfedezésére induló űreszközök új generációját tervezték kifejleszteni.
– „Ritka lehetőségnek tűnt részt venni valami egészen újban, de miután a program pénz nélkül maradt, sőt 2010-ben Obama elnök törölte is, láttam, nincs értelme, hogy tanúja legyek egy lassú haldoklásnak” – indokolja távozását az űrhajósnő, aki érthető módon meglehetősen keserű a jelenlegi amerikai adminisztráció hozzáállását illetően. Obamától mindenki mást várt a tudomány támogatása terén, Ivins mégsem vár pozitív elmozdulást az elnök második négy évétől sem. Nem hiszi, hogy bejelentenének egy Hold vagy Mars felé induló emberes űrprogramot.
Jelenleg az Egyesült Államok költségvetésének mindössze fél százalékát költik a NASA programjaira, s ennek csupán harmada jut az emberes repülések kutatására. Ahogy a veterán űrhajósnő Budapesten is elmondta kedvelt bonmot-ját, több jut ma Amerikában pizzára, mint a NASA-ra. Persze mindenütt vannak pénzügyi problémák, mindenütt meg kell húzni a nadrágszíjat, de azt is érdemes figyelembe venni, mit ad az űrkutatás az emberiségnek. Egyebek mellett azt a felismerést, hogy képesek vagyunk a műszaki teljesítmények terén valami csodálatosat alkotni.
És ennek meg kell fizetni az árát, ahogy például jelenleg a kínaiak teszik – állapítja meg Marsha S. Ivins. Aki látogatása során egy másik kínai példával is élt. Amikor a Ming-dinasztia korában a császár hatvan egységből álló hatalmas flottát épített, s a fából épült hajók egészen Afrika keleti partjáig eljutottak. A felfedezések az új ismereteken túl jelentős gazdasági haszonnal is jártak, ám amikor más lett a császár, a felfedezőutaknak vége lett, és Kína évszázadokra bezárkózott, ami gazdasági hanyatlást is hozott.
Egyébként épp tegnap volt negyven éve, hogy elindult a Hold felé az utolsó Apollo-expedíció. A legendás program leállítása is politikai döntés volt, jóllehet még három űrutazást terveztek, és az összes ehhez szükséges technológia a rendelkezésre állt – mondja Ivins. Az űrhajósnőt arról is kérdeztem, mi a véleménye a Curiosity (Kíváncsiság) nevű Mars-járóval kapcsolatos keddi sajtóhírt megelőző NASA-kiszivárogtatásról, mely előzőleg szenzációs bejelentést ígért, amiből végül nem lett semmi.
Ivins szerint nem érdemes hibáztatni a NASA-t egy-egy munkatárs felelőtlen megszólalásáért. Kétségtelenül nem bizonyosodott be, hogy életet találtak a vörös bolygón, de még szerves anyagot sem, ahhoz még nagyon sok mintát kell elemezni. Még abban sem lehetünk biztosak, hogy egy-egy gyanús elemszemcse nem a Roverrel került-e oda – véli a szakember, aki azért el tudja azt is képzelni, a túlzott várakozást maga a sajtó erősítette, amely rosszul kapott fel egy elejtett megjegyzést. – „De ne felejtse el – teszi hozzá –, végül is valóban nagy felfedezésekért küldtük oda a Curiosityt!”
Marsha S. Ivins gyakran kap olyan kérdéseket, melyek női mivoltának szólnak. Ő azonban ezeket nem érti, hiszen magát „csak” űrhajósnak, robotkarszakértőnek, esetleg fedélzeti mérnöknek, de sohasem nőnek tekintette. A különbségek az űrben amúgy sem a nemtől, inkább a testmérettől függenek – állítja az apró termetű, törékeny alkatú asztronauta. A magas, erős felépítésű férfiak nehezebben férnek el az űrhajó szűkös terében, viszont könnyebben érnek el valamit hosszabb karjukkal. Az űrsétákon pedig kifejezetten ők a nyerők, hiszen hamarabb tudnak valaminek utánanyúlni.
A súlytalanság amúgy fura különbségeket okoz – említ példát a sajátos kihívások elviselésére. Az éhséget az ember nem úgy érzi, mint a Földön, mivel a testben – így a gyomorban – lévő folyadékok is felemelkednek, így az igazi éhség megtapasztalásához az űrben hetekre van szükség. Azzal viszont számolni kell, hogy ha a testnedvek elérik a koponyát, fejfájás lép fel, amit csak úgy sikerül megszüntetni, ha az űrhajós megszabadul a folyadékfeleslegtől, s ehhez néha sokáig kell trónolni a speciális űrbeli illemhelyen.
Az amerikai űrveterán, aki 1990 és 2001 között több mint 1318 órát töltött az Atlantis és a Columbia fedélzetén a Föld körül, legkritikusabb pillanatainak azt tekintette, amikor az utolsó útján be kellett üzemelnie a Nemzetközi Űrállomás (ISS) Destiny (Végzet) nevű laboratóriumi modulját. Kudarc esetén az űrállomás képtelenné vált volna tudományos kísérletek végzésére, s nem lehetett volna további modulokat sem hozzákapcsolni. A nyomás ezért minden korábbi feladatnál nagyobb volt rajtunk – emlékezik az űrhajósnő. Szerencsére a manőver sikerült, úgyhogy ma már csak a sikerre emlékszik.
Az űrről amúgy sosem álmodik, bár szívesen visszamenne oda. További életét azonban mégsem az űriparban képzeli el, jóllehet néha még ma is felhívják egy-egy kérdéssel a NASA-tól. Mehetne persze a rohamléptekkel fejlődő magánűrcégekhez, hiszen mindegyiknél dolgozik hajdani űrhajós, ám Marsha S. Ivinst inkább az életünket sok vonatkozásban meghatározó rendszerintegráció, a napelemipar vagy a környezetbarát épületek tervezése érdekli.
– De végtére is mindenhol kellenek olyan emberek, akik felteszik a kérdést: mi van, ha? És ha megvan a válasz, akkor azt, hogy: és mi következik ebből? Hiszen az űrhajóban a túlélés érdekében mindig ez volt a megoldás útja. Kérdésemre, vajon remélt-e valamilyen rendkívüli felfedezést űrutazásai során, Ivins így felel: – „Már maga a tény, hogy az űrben lehettem, különleges, és az, hogy újra és újra visszamehettem, bámulatosan hihetetlen. És ezért még fizettek is. Pedig én ingyen is mentem volna!”
