Éhen haló gazellák
Az USA-ban már több kutatás is kimutatta, hogy ahol ez a két körülmény adott, ott a start-upok burjánzása megállíthatatlan. Ugyancsak Amerikában derült ki, hogy a munkajognak is nagy szerepe van az innovatív kisvállalkozások születésében és evolúciójában. Ahol a munkaerőpiac rugalmatlan (sokba kerül az alkalmazottak eltávolítása, vagyis viszonylagos biztonságban érzik magukat a munkavállalók), ott kevés a start-up cég.
Ennek a vállalkozási formának inkább az a foglalkoztatási szisztéma felel meg, ahol az „agyak” nem örök időkre köteleződnek el, hanem egy-egy projektre szerződnek. Ez persze nem azt jelenti, hogy ahol a munkavállalói jogok kiterjedtek, ott nincs innováció – ellenpéldaként elég csupán Németországot vagy Svédországot említeni –, inkább arról van szó, hogy a rugalmatlanabb munkaerő-piacú országokban a tehetségek nem céget alapítanak, hanem beállnak egy ipari nagyvállalathoz, vagy ott ragadnak az egyetemen.
Európa egy kicsit mindig más, Magyarország pedig az EU-n belül is „külön utasnak” számít. Az úgynevezett Innovatív Unió 2011-ben kiadott versenyképességi jelentése szerint a 27 EU-tagállam közül 2009-ben tizenhét, 2010-ben pedig csak tizenhat tagállam tudta fenntartani vagy növelni a K+F-költségvetését (Magyarország, amelyet az Európai Bizottság a második legrosszabb, „mérsékelten innovatív” csoportba sorol az EU-n belül többek között Spanyolországgal, Görögországgal, Szlovákiával együtt, sajnos nincs köztük – igaz, tavaly már nőtt a K+F-ráfordítás, elsősorban az uniós forrásoknak köszönhetően), és a bizottság véleménye szerint ezek egyértelműen „válságállóbbak” a többieknél.
A jelentés alapján a sikeres innovációs politikát folytató országokban az állam egyszerre támogatja a kínálati és a keresleti oldali szakpolitikákat, azaz egyfelől segíti a felsőoktatást, a K+F-szektort, az innovációt ösztönző közbeszerzést, másfelől a versenyt szolgáló termékpiaci szabályozásokat. Magyarországon viszont ma épp egy ellenkező irányú (az innovációs szektor kínálatát és keresletét is szűkítő) folyamat zajlik, hiszen az állam – miközben tőkét von ki a felsőoktatásból, csökkenti a K+F-támogatásokat, és innovációs adót vet ki a kisebb cégekre is, megrendelőként és szabályozóként (vagyis a keresleti oldalon) sem gerjeszti az innovációt: a közbeszerzéseken keresztül és a gazdaság több ágazatában is monopóliumokat épít, piacot torzít.
A jelentés szerint Magyarország a mérsékelt innovátorok csoportján belül is átlag alatti teljesítményt nyújt. Relatív erősségünk az emberi erőforrás és a gazdasági viszonyrendszer (itt valószínűleg a Magyarországra települt nyugati termelő cégekre gondolnak a tanulmány szerzői), ugyanakkor bántóan hiányoznak a nyitott, magas színvonalú és a tőkét, illetve az „agyakat” egyaránt vonzó kutatási rendszerek, a finanszírozási és támogatási lehetőségek, a vállalati kapcsolatok és a vállalkozói képességek – vagyis gyakorlatilag mindazok a feltételek, amelyek egy országot sikeressé tesznek az innovációban.
Az előbbiek fényében idehaza legfeljebb egy-két start-up cég lézenghetne, a valóság azonban az, hogy egyre több az innovatív kisvállalkozás Magyarországon – vagy legalábbis volt egy nagyon látványos fejlődési periódus. 2005 és 2011 között a számuk megduplázódott, és elsősorban a keleti országrészben volt szembetűnő a növekedés. A Nemzeti Innovációs Hivatal idén áprilisi, Jelentés a vállalati kutatás-fejlesztés-innováció című publikációjából az derül ki, hogy a statisztikailag kimutatható bővülés főszereplői olyan mikrovállalkozások, amelyek erősen támaszkodnak a kutatásra (gyakran egy-egy találmány vagy innováció megvalósulására jönnek létre). A multik idetelepülő K+F-központjai mellett főként nekik köszönhető, hogy 2005 óta a 2,5-szeresére nőtt a kutatói létszám – főként az infokommunikáció területén, ahol már közel ugyanannyi kutató-fejlesztő dolgozik, mint a gyógyszeriparban –, és a tágabban értelmezett biotechnológiában.
– Annak, hogy az innovatív ötletekre vállalkozást lehet építeni, a rendszerváltás idején alig volt hagyománya nálunk, néhány gmk és a már a 80-as években a nemzetközi piacokon is sikeres Graphisoft vagy a hasonló gyökerű és profilú Kürt jelentette a kevés számú kivételt. A start-upok száma az ezredforduló táján indult látványos növekedésnek az elektronikai, informatikai, biotechnológiai, nanotechnológiai és a zöldenergia-iparban. Az előrelépés részben a szabályozás megváltozásának köszönhető: korábban például az MTA alkalmazottai számára tiltott volt a vállalkozás, az egyetemek pedig nem rendelkezhettek a saját szellemi tulajdonukkal, és nem tudtak céget alapítani. A mégis létező innovatív kisvállalkozások többnyire alapkutatásból vagy egyetemi ötletből születtek, féllegális körülmények között – állítja Duda Ernő, aki a Solvo Zrt. révén maga is érdekelt a szektorban, valamint akinek a Magyar Biotechnológiai Szövetség (MBSZ) elnökeként rálátása van a start-up világának egy jelentős szeletére.
Szerinte többek között az ágazati lobbi eredménye volt, hogy 2005-ben az innovációs törvény megjelenésével a gúzsba kötő előírásokat megszüntették, aminek köszönhetően azonnal látványos fejlődés indult be. A szabályozás átalakításához tudatos biotechnológiai országstratégia is társult, és közben a kormányzati kommunikáció is azt sulykolta, hogy Magyarország „smart” (okos) lesz. 2003-ban az MBSZ alig tíz céget tömörített – ma közel százan vannak, és a tagok döntő része mikro- és kisvállalkozás. A néhány középvállalati szintre nőtt „nagy” pedig már osztódással is szaporodik, erre volt példa a Com-Genex-csoport kialakulása. Vannak más magyar start-up sikertörténetek is, például az online kereskedelemben utazó Vatera, az online marketingtanácsadással foglalkozó IndexTools, a webkamerás közvetítést fejlesztő UStream vagy a világon jelenleg a „legcoolabb” prezentációs szoftvert fejlesztő Prezi.
– Az induláshoz, az alapötlet validálásához szükséges pénzt viszonylag könnyű volt megszerezni az innovációs alapból és az uniós forrásokból, a vállalkozói tudás és a tapasztalt menedzsment azonban szűk keresztmetszetet jelentett. A kutatók hajlamosak azt hinni, hogy ők mindenben „tudósok”, de a tapasztalat mást mutat: a technológiai cégek menedzselésére vonatkozó szaktudás az USA-n kívül szinte mindenütt hiányzik. De a start-upok ebben is kaptak támogatást: 2006-ban beindult például a biomenedzser-képzés. Továbbra is hiányzott azonban a kockázati tőke, és nehéz volt hozzáférni a magvető, üzleti angyal típusú finanszírozáshoz – hangsúlyozza Duda Ernő.
Időközben ezt a növekedési szakaszban lévő cégek számára a JEREMIE program részben megoldotta. Ugyanakkor a kis összegű „korai pénz” nehezebben hozzáférhetővé vált: a kormányváltás után az innovációs támogatások befagytak, és csak egyéves késéssel kezdődtek meg a kifizetések, aminek következményeként rengeteg induló vállalkozás és projekt tönkrement. Ma olyan a helyzet, hogy néhány milliós kezdőlökést sokkal nehezebb szerezni, mint 100-300 milliós tőkét. Létezik egy-két magánbefektető, akik fantáziát láttak az üzleti angyal típusú befektetésekben, van, aki már mintegy féltucatnyi mikrocégbe rakott pénzt. A többiek helyzete nehéz, hiszen ez a fajta vállalkozás bankkölcsönre eleve alkalmatlan – de a hitelezés amúgy is leállt. Ma a bankok 100 technológiaintenzív kisvállalkozásból legfeljebb egy-kettőnek adnak hitelt, a kockázatitőke-befektetők pedig talán az 5 százalékukba helyeznek ki tőkét.
Egyre jobban hiányzik a potenciális munkaerő is: aki képzett és okos, az elmegy külföldre, sokszor már az egyetemi időszakban. Bár a Solvónál az alkalmazottak többsége magyar, a világ 35 országában működő 400 ügyfél és a cég közötti kulturális különbségeket a munkavállalói között található 12-féle nemzetiségű szakember – köztük egy japán, egy kínai és egy indiai – segít áthidalni. Tény viszont, hogy a Solvo is egyre nehezebben talál megfelelő hazai jelentkezőket.
– Több ezer olyan magyar szakember van, aki kutatni és projekteket menedzselni is megtanult külföldön. Őket kellene visszahozni egy hatékony hazatelepítő programmal, de erre évtizedek óta sem pénz, sem politikai szándék nincs, miközben például az indiai, a koreai és a kínai technológiai cégeket szinte kizárólag Nyugatról visszatért menedzserek vezetik – véli Duda, azt is hozzátéve: ők maguk eddig tucatnyi magyar kutatót csábítottak vissza, és pontosan látják, hogy mekkora potenciál van a kint tapasztalatot szerzett munkatársakban.
Cséfalvay László idén májusban azt jelentette be, hogy „gazellák” elnevezéssel 2 milliárd forint keretösszegű pályázati forrást hirdet a kormányzat júniusban az innovatív kis- és középvállalkozások részére. A gazdasági államtitkár akkori szavai szerint csak úgy lehetünk versenyképesek, ha részévé válunk a kontinens innovációs centrumának.
– A tender célja, hogy minél több, gyors futásra és piaci alkalmazkodásra, gyors fejlődésre képes, amerikai kifejezéssel élve „gazella vállalat” jöjjön létre – hangsúlyozta akkor Cséfalvay. A kormány azonban nem bírta a saját maga által diktálta tempót: most december van, és a „gazella”-pályázat még mindig csak egy innovációfejlesztési koncepcióban szerepel. Úgy tűnik, az Orbán-csapatnak (sok más mellett) erre a területre sem készültek kiérlelt tervei az ellenzéki évek alatt. A mostanában induló, elődjéhez hasonlóan szintén kockázati tőkét terítő JEREMIE II (NER-konform elnevezéssel: Új Széchenyi Kockázati Tőkeprogram) eddigi fejleményei pedig azt mutatják, hogy leginkább azok számítanak a nyertesének, akik megfelelő kapcsolatrendszerüknek köszönhetően bekerültek a pénzosztó vállalkozások közé. Vagyis könnyen előfordulhat, hogy mire a jelenlegi kabinet start-up mentő intézményrendszere feláll, addigra a korábbi korszakokban született gazellák éhen halnak – újakat pedig a megváltozott gazdasági, felsőoktatási és szabályozási környezetben nagyon nehéz lesz világra segíteni.
