Csodás etióp hackersrácok
A Nicholas Negroponte, az OLPC (One Laptop Per Child) alapítvány vezetője által szervezett kísérlet optimista értékelések szerint akár az elmaradott térségek oktatási rendszereinek forradalmasításához is elvezethet, a szakértők ugyanakkor a módszer buktatóira és korlátaira is figyelmeztetnek.
Az OLPC régóta kísérletezik a fejlődő országokban a legszegényebbek oktatásának „komputerizálásával”, nem is eredménytelenül: 40 országban mintegy hárommillió kisgyerekhez juttatták el a korszerű ismeretszerzés lehetőségét a „százdolláros” (tényleg nagyon olcsó, egyszerűen kezelhető, kurblival vagy napenergiával tölthető) laptopok segítségével. Az eddigi programokban azonban a gép csak eszköz volt, és mindig rendelkezésre állt a közvetítő szakember (pedagógus), aki a számítógépek használatát és a gépi úton hozzáférhetővé tett tananyagot megtanította. (Ugyanúgy, mint az USA-ban, ahol léteznek kizárólag a számítógépre építő, a tulajdonképpeni betűvetést kihagyó írás- és olvasástanítási módszerek, de ezek is igénylik a pedagógusok közreműködését.)
Negropontének a MIT (Massachusetts Institute of Technology) szakértői előtt megtartott beszámolója szerint az új projektben radikálisan megváltoztatták a feltételeket: a hardverre és a szoftverekre, illetve a gyerekek találékonyságára bíztak mindent, bárminemű technológiai és pedagógiai „support” nélkül. A kísérlet szervezői csupán azért látogatták meg hetente egyszer a résztvevőket, hogy a gépek memóriájából kimentsék az addigi felhasználói aktivitásokat. Mint kiderült, a számítógépmentes környezetben felnőtt gyerekek percek alatt eljutottak a készülékek bekapcsolásáig, öt napon belül már fejenként és naponta átlagosan 47 (részben előre telepített, részben letöltött) alkalmazást futtattak, és minden olyan korlátozást ki tudtak kerülni, amivel a szervezők a testreszabási lehetőségeket és az egyes perifériák használatát meg akarták akadályozni.
A kísérlet természetesen arról szólt, hogy a technika helyettesítheti az iskolát és a pedagógust a szervezett oktatás lehetőségeitől elzárt gyerekek körében. A lelkes kommentárok ellenére ebben egyelőre Nicholas Negroponte sem biztos: szerinte az idő túl rövid, az esetszám pedig túlságosan kicsi volt a nagy ívű következtetések levonásához. Az például még egyáltalán nem derült ki, hogy a gyerekek valóban meg tudnak-e tanulni olvasni ilyen módon (márpedig minden további tanulásnak ez lenne a kulcsa), ráadásul el kell majd végezni a kontrollvizsgálatokat is, bizonyító ereje ugyanis csak a megismételt, azonos feltételek között ugyanolyan eredményt produkáló kísérletnek van.
Maga az ötletgazda is úgy gondolja, hogy a továbblépéshez egy új, technikai szempontból teljesen „szűz” falut kellene keresni, ami nem is olyan könnyű feladat. Afrikán ugyanis az elmúlt években igazi technikai forradalom söpört végig: a mobiltelefon és a mobilinternet a kontinens legeldugottabb zugaiba is eljutott, a mobilbankolás (sőt a mobiltelefonos távgyógyászat) teljesen általánossá vált, a Facebook pedig (a „fészbúkolást” ingyenesen biztosító mobil-előfizetési konstrukcióknak köszönhetően) már azelőtt a fiatalok első számú kommunikációs csatornája lett, hogy a közösségi oldal Európában berobbant volna. Vagyis az afrikaiak a mobilnak köszönhetően akkor is jártasak az infokommunikációban, ha még sosem láttak számítógépet.
Ezt erősítette meg kérdésünkre Borsódi Donát, a kisiskolásoknak oktatási alkalmazásokat fejlesztő Profi-Média Kft. ügyvezetője is. A többek között a ManóMatek és ManóAngol sorozatokat kiadó cég szakértője szerint az az ismeret szerzési mód, amelyben a gyereket különösebb segítség nélkül „összeeresztik” a technikával, a multimédia iparágban régóta létezik, a kicsiknek szánt oktatóprogramok többsége felnőtt közreműködése és komolyabb informatikai ismeretek nélkül is használható.
– Afrikában, ahol a gyerekek kétéves koruktól mobiloznak, ezeknek az alkalmazásoknak elő van készítve a talaj – hangsúlyozta. Molnár Péter, az Informatikatanárok Egyesületének (amúgy informatikát oktató) szakértője szerint a kizárólag a gyerekek saját kíváncsiságára és felfedezéseire épülő oktatásnak az a fő veszélye, hogy a tanuló csak azt fogja megtanulni, ami érdekli őt és élményszerű, ez viszont nincs szükségszerűen szinkronban a külvilág (például a munkaerőpiac) igényeivel.
–Az alkalmazásoknak, felhasználói programoknak egy része ilyen módon nem sajátítható el – szögezte le, egy gyakorlati példát is említve: bármennyi ideje is gyakorolják, mindig jelentős különbség van az internetes keresések szintidejében a spontán keresgélő, illetve a keresőprogramok működésnek alapjaira megtanított diákok között. – Ha egy előképzettség nélküli osztálynak kiadok egy keresési feladatot, általában tíz perc múlva érkezik az első helyes válasz. Ugyanabban a korcsoportban, ha előzőleg szóban megismertetünk néhány alapvető összefüggést és keresőtrükköt, ugyanez egy perc alá szorítható. A hatékonyság és a pontosság nehezen tanulható a „majd rájön” módszerrel – vélekedett az informatikaoktató.
Nicholas Negroponte szerint további másfél-két évnyi követéses vizsgálat után lehet majd eldönteni, hogy érdemes-e tanár (és iskola) helyett tabletet adni az oktatásmentes régiókban élő gyerekeknek. A potenciális célcsoportba világszerte nagyjából százmillió fiatal tartozik, vagyis a kísérlet tétjét aligha lehet túlbecsülni.
