Agresszív agyvelő
A professzor 41 gyilkosságért elítélt személy agyát vizsgálta, és azt találta, hogy a vizsgált csoport tagjainál, a prefrontális agyterületeken lényegesen kisebb aktivitás tapasztalható, mint a kontrollcsoportnál. Az akkori kutatások azt is bizonyították, hogy az említett agyterület, amely része az érzelmekért felelős limbicus rendszernek, mérhetően, mintegy 10-14 százalékkal kisebb térfogatú a megszokottnál. „Úgy tűnik, a különösen agresszív cselekedeteket végrehajtóknál a viselkedést szabályozó vészfék valahogyan elromlott. Ha ezeket az embereket bosszantó ingerek érik, könnyen elvesztik az önuralmukat” – nyilatkozta a német PM magazinnak Adrian Raine.
Egy első hallásra bizarrnak tűnő kísérlettel a limbicus rendszer egy másik részéről, az amygdaláról is sikerült a professzornak bizonyítania, hogy a pszichopátiával diagnosztizált betegekben nem működik megfelelően. A pszichopata személyiségjegyek, az empátia, a megbánás hiánya gyakran állnak az antiszociális viselkedés mögött.
Egy 2006-ban Y. Yanggal közösen a Social, Cognitive and Affective Neuroscience című szaklapban publikált kísérlet lényege az volt, hogy egészséges és pszichopata személyekből álló csoportoknak kellett instrukcióik alapján a következő szituációba beleélniük magukat: egy vasúti hídon állnak, ahonnan azt látják, hogy egy vonat egy csapat vágánymunkás felé tart nagy sebességgel. Egyetlen módon lehetne megállítani, ha a mellette lévő nagydarab embert sikerülne lelökni a hídról, rá a sínekre, a biztos halálba. Miközben a vizsgálatban részt vevők gondolkodtak, agytevékenységükről felvételek készültek. Az effajta morális dilemmát az egészséges emberek rendkívül kellemetlenül élték meg, az amygdala mindvégig dolgozott, míg a pszichopátiával diagnosztizáltak a problémát nem élték meg kínzónak, és az említett agyterület aktivitása sem növekedett.
Magyarországon is folynak magatartás-neurobiológiai kutatások, az MTA Központi Orvostudományi Intézetében. Dr. Haller József agressziókutatással, pszichopátiával rokonítható állatmodellekkel dolgozik. Egy olyan ősi funkció, mint az agresszivitás esetében, az emberi agy nem különbözik jelentősen más emlősök agyától, az állatok agya azonban könnyebben és ezért pontosabban vizsgálható. Elmondása szerint kutatási eredményeinek többsége alátámasztja Raine humán adatait, ám Raine egyik alapvető következtetésével, úgymond „vesszőparipájával” azonban mégsem ért egyet, ahogy sok más agykutató sem. A jelenleg Pennsylvaniában dolgozó angol tudós ugyanis eredményei fényében arról szeretné meggyőzni a társadalmat, hogy a hidegvérű bűnözők nem felelősek tettükért, hiszen agyuk biológiailag determinált, egyszerűen nem tehetnek másképp. Haller szerint, bár Raine agyra vonatkozó adatai feltétlenül igazak, és könyvben (The Psychopathology of Crime: Criminal Behavior as a Clinical Disorder – A bűnözés pszichopatológiája: a bűnöző viselkedése, mint klinikai rendellenesség, 1997) is kifejtett érvelése sem tartalmaz logikai hibát, véleményét mégsem osztja egyetlen „komoly” tudós sem.
Kétségtelen tény, hogy az agy egyedi struktúrája és ennek viselkedésre gyakorolt következményei ma már egyre pontosabban meghatározhatók. Lehetséges, hogy az agykutatás eredményei új helyzetet teremtenek a társadalomban, például az igazságszolgáltatásban is. Haller József szerint a bűnözői felelősség megítélésében három különböző megközelítés lehetséges. Raine determinista: azt gondolja, hogy az agyműködés zavarai óhatatlanul agresszióhoz vezetnek, s ebben valószínűleg igaza van. Mások moralisták: úgy gondolják, hogy az embernek mindig van döntési esélye. A törvény pragmatista: csak azt vizsgálja, hogy a bűnös elméje zavarodott volt-e a cselekedet pillanatában, vagy sem. Ha nem, akkor felelős tetteiért, akármi is van az agyában. A jelenlegi joggyakorlat általában pragmatikus, csak azt vizsgálja, hogy az elkövető az adott helyzetben beszámítható volt-e vagy sem. A helyzet változását jelzi azonban, hogy már akad példa a biológiai érvelés elfogadására is; egy 2009-es olasz ítélet mérsékelte – életfogytiglaniról húsz évre – a családjának tagjait szörnyű módon megkínzó és kettőjüket meg is ölő Stefania A. ítéletét, mivel az agyáról készített felvételek és a szakértői vélemények egybehangzóan állították, hogy agressziójának agyi okai vannak.
Ma még egyértelműen tartja magát az a nézet, hogy viselkedésünk nem pusztán biológiailag szabályozott, hanem pszichológiai, szociális és természetesen közvetlen kiváltó okai vannak. Kérdés az, hogy ha bizonyos agyi jellegzetességek és személyiségvonások között tényleges összefüggés mutatható ki, ez mennyiben változtathatja meg a felelősség kérdését.
