Ha feltámad a szél
A hálózati szolgáltatókkal kidolgoztatott terv szerint 2020-ra a villamosenergia-igények 30 százalékát kell megújuló energiából ellátni (ez jelenleg mintegy 10 százalék), de 2025-re már ennek az aránynak el kell érnie a 35 százalékot, újabb két év után az 50 százalékot, 2050-re pedig az össztermelés 80 százalékát – vagyis a mainak a nyolcszorosára kell növelni az értékét. Európa többi részének sem mindegy, hogy a németeknek ez hogyan sikerül.
A megújuló energiákon belül Németországban a szél a főszereplő, bár a napsugárzást is erőteljesen hasznosítják. (Ez utóbbiból származó teljesítmény idén május végén néhány órára már elérte a 22 gigawattot!) Sorra épülnek tehát a százméteres vagy annál is magasabb szélbefogó óriások, különösen az északi és északkeleti partvidéken, kinyúlva a sekélyebb parti vizekbe. A tervek szerint 2022-re mintegy 10, 2030-ra pedig már 25 gigawatt teljesítményt fog szolgáltatni a mintegy ötezer tengerparti (off shore) szélrotor.
Hanem az áramot el is kell juttatni a belső országrészekbe, amihez erőteljesen ki kell bővíteni a meglévő átviteli rendszert. Nemcsak a szelet hasznosító rotorok, hanem a távvezetékoszlopok is jó nagy termetűek: az újak magassága elérheti a nyolcvan métert is (a meglévők általában „csak” 30-50 méteresek). A cél 3800 kilométer hosszú nagyfeszültségűvezeték-rendszer kiépítése, amiből 2100 km egyenáramú lesz. Nem olcsó mulatság ez, becslések szerint mintegy 20 milliárd euróba fog kerülni a hálózat bővítése, újjáalakítása. Másfelől közelítve a gazdasági kilátásokat: a Siemens szakembereinek számítása szerint az atomenergiáról való lemondásért a németeknek több mint kétezermilliárd eurót kell kinyögniük. A nukleáris energia elutasítását nemcsak elfogadó, hanem sürgető Angela Merkel kancellár is elismerte, hogy a feladat nagyon hasonlít a kör négyszögesítésére.
Alternatív megoldások már készültek a hálózatbővítésre, de még azok közül is válogatni kell. „Pillanatnyilag igencsak elmaradtunk a tervektől” – nyilatkozta a P.M. tudományos magazinban Stephan Kohler, a német energiaügynökség, a Dena vezetője. „2015-ig 850 kilométer új nagyfeszültségű vezetéket kellene megépíteni, ám ebből eddig szűk száz kilométer készült el.” De nemcsak műszaki problémák rejteznek a gondok mögött, hanem például az egyes területrészek kisajátítása is sok hercehurcával jár. Ráadásul sok helyen tiltakoznak azok, akiknek háza közelében fognak húzódni a vezetékek, mert bár nem kimutathatóak egészségkárosító kockázatok, a félelmeket mégis nehéz leküzdeni. Egyes ellenző mozgalmak különböző súlyos betegségekkel riogatnak – pajzsmirigyrákkal, gyermekkori leukémiával, depresszióval, sőt még Alzheimer- és Parkinson-kórral is. Az illetékes szakemberek és hatóságok többnyire hiába mondják el, hogy miközben a legtöbb európai országban 100 mikrotesla a megengedett határérték, addig a vezetékek alatt átlagosan 5-15 mikroteslát mérnek, az emberek kellemetlen érzését és ellenkezését nehéz érvekkel semlegesíteni. Megoldás lehet, ha az áramot nem a felszínen, hanem a föld alatt vezetik, hiszen elegendő másfél méter mélyre elásni a kábeleket, és akkor nem rontja a tájat a hatalmas oszlopok serege, amellett félelmet sem kelt a lakosokban.
Csakhogy a kábeles megoldásnak egyelőre számos hátránya mutatkozik. Mindenekelőtt jóval drágább a légvezetéknél – nemcsak a kiépítése, hanem a felügyelete is. Emellett fajlagosan kisebb teljesítmény átvitelére képes, és nehezebb a szigetelése és a hűtése is.
A váltás során azzal is számolni kell, hogy az atomerőművek fokozatos leállása, illetve a megújulókból álló energiarendszer teljes kiépülése során kisebb csúszások esetén is nagy kiterjedésű áramkimaradások fordulhatnak elő. Márpedig azt is figyelembe kell venni, hogy a több ezer hatalmas szélrotor és távvezetékoszlop legyártásának technológiája maga is rengeteg villamos energiát fogyaszt. A szél ráadásul kiszámíthatatlan energiaszállító. Nagy gond, ha a szükségesnél kevesebb energia termelődik, de az sem kedvező, ha túl sok keletkezik, mert fellép az ismert nehézség a villamos energia tárolásával kapcsolatban. Egyelőre úgy tűnik, a meglévő tározók ilyen megnövekedett termelés esetén már nem lesznek elegendőek az ingadozás kiegyenlítésére, tehát az infrastruktúra bővítésébe mindenképpen bele kell venni az energiatárolás megoldási módjait is.
A német energiaátviteli rendszernek ez a rendkívül nagyarányú és igen rövid határidőre tervezett bővítése jelenleg elsősorban német specifikum, de kétségtelen, hogy hasonló intézkedésekre lesz szükség a többi, az atomenergiáról lemondó és a megújulókra tömeges méretekben áttérő országokban is. Hazánkban a szélenergia hasznosítása egyelőre lényegesen elmarad a német vagy a skandináv példáktól. Ha mégis a szélenergia tömeges hasznosítása mellett döntünk, akkor nálunk is bővíteni kell az átviteli hálózatot és modernizálni az irányítórendszert.
A hálózat csapdája
Magyarországon jelenleg az a hivatalos indoklás a szélenergia-beruházások állami akadályozására (a kormányváltás óta gyakorlatilag állnak a fejlesztések), hogy az áramhálózat úgymond nem képes kiszolgálni a sokfelé szétszórt kis szélerőművek igényeit. Csakhogy – egy júniusi parlamenti konferencián a rendszerirányító illetékesének szájából elhangzottak szerint – további 400 MW-nyi szélkereket mindenféle fejlesztés nélkül elbírna a rendszer (vagyis a jelenlegi mennyiséget hálózati beruházás nélkül meg lehetne duplázni). Az ennél nagyobb léptékű fejlesztésekhez pedig mindenképpen hálózatbővítés kell akkor is, ha Paksot bővítik, és akkor is, ha a megújulós projekteknek adnak zöld utat. (H. M.)
