'Houston, itt a Nyugalom bázis. A Sas leszállt'
Amikor 1961. április 12-én Jurij Gagarin a Vosztok–1 fedélzetén megkerülte a Földet, a sikeres űrutazásról szóló hírek sokkolták Amerikát. A hatvanas évek első számú politikai prioritásává vált az elveszni látszó űrverseny megnyerése, vagyis az Egyesült Államok tudományos és műszaki fölényének demonstrálása a Szovjetunióval szemben.
Ez az évtized lett az űrkutatás aranykora, a „pénz nem számít” időszaka, a Hold pedig a kijelölt versenyhelyszín. A küzdelem valódi tétje persze a (katonai) biztonság volt. 1957-ben a Szputnyik sikeres fellövése és az azonos nevű műhold pályára állítása alapjaiban ingatta meg az USA biztonságérzetét, hiszen bebizonyította, hogy az orosz interkontinentális ballisztikus rakétákkal (ezek egyik továbbfejlesztett változata vitte fel a műholdat) bármilyen távoli cél elérhető, a műholdakról pedig a világ bármely pontja látható.
1961. május 2-án az USA szintén embert küldött az űrbe, bár Alan Shepard űrhajója – Gagarinéval ellentétben – nem állt pályára a Föld körül. Három héttel később pedig John F. Kennedy elnök a kongresszus előtt meghirdette az Apollo-programot: az évtized végéig „emberes” űrjárművet juttatnak a Hold felszínére, és az űrhajósokat biztonságban vissza is hozzák onnan. Az amerikai kutatók eredetileg azt tervezték, hogy a küldetést egyetlen űreszközzel valósítják meg: az űrhajó felszáll a Földről, elrepül a Holdig, ott leszáll, majd a küldetés végén visszaindul a Földre.
Ám ez az elgondolás két ok miatt sem működött: nem állt rendelkezésre akkora rakéta, amely a szükséges tömeget mozgatni tudta volna, és a Holdon nincs olyan indítóállomás, amelyről egy ilyen szerkezet el tudna startolni. Ennek a problémának az áthidalása volt a projektben a legnagyobb tudományos kihívás.
Végül egy repülőmérnöktől jött az ötlet, amelyből a LOR- (Lunar Orbit Rendezvous – Hold körüli pályán végrehajtott randevú) koncepció kialakult. A LOR lényege, hogy két űrhajóval hajtják végre a Hold-utazást: az egyik az űrhajósokat, a készleteket és az üzemanyagot juttatja az űrbe, illetve vissza a Földre, a másik pedig a holdkomp, amely a Hold felszínére viszi, majd onnan visszahozza a nagy űrhajóba a Hold-turistákat.
A közös start után a két űreszköz külön repül fel az űrbe, majd egymáshoz kapcsolódva utazik a Holdig, ahol csak a holdkomp száll le. A Holdról visszainduló holdkomp a Hold körüli pályán találkozik újra a nagy űrhajóval, a Földre pedig csak az utóbbinak egy kisebb darabja, a leszállóegység tér vissza. Neil Armstrong, Edwin Aldrin és Michael Collins 1969. július 20-án indult el az Apollo–11 küldetésre. Mivel a leszállóegység csak kétszemélyes volt, a Holdra csak Armstrong és Aldrin lépett, Collins az űrhajóban maradt.
20.17-kor érkezett a rádióüzenet Armstrongtól: „Houston, itt a Nyugalom bázis. A Sas leszállt.” A leszállás hibátlan volt, ám a visszatérés majdnem elmaradt, Armstrong ugyanis elfelejtette leállítani a hajtóművet, így alig maradt hajtóanyag a visszaútra. Az emberiség első Hold-sétája 1969. július 21-én 2.51-kor kezdődött, a történelmi lépéseket a televízió is közvetítette, az űrhajósokat pedig telefonon köszöntötte Richard Nixon elnök.
Tizenkét ember járt a Hold felszínén
Az 1969-től mindössze 1972-ig tartó Apollo-programnak volt egy katonai szála: a Hold-utazókat szállító Saturn rakétacsalád 110 méter magas, tíz méter átmérőjű, 2800 tonna tömegű rakétáit a Jupiter (az USA első interkontinentális ballisztikus rakétája) utódjának szánták, eredeti funkciójuk atomrobbanófejek célba juttatása lett volna. Talán az emberes Hold-kutatás idő előtti befejezése is összefügg azzal, hogy az űr- és a hadászati rakéták fejlesztése szétvált, az előbbiekre nem jutott elegendő tudományos és anyagi forrás.
Armstrongék útja után még öt sikeres (Holdra lépéssel végződő) és egy félsikernek számító (egy robbanás után a személyzet épségben történő hazahozatalára koncentráló) utazás volt. Összesen tizenkét ember járt a Hold felszínén, az utolsók 1972 decemberében. Mivel a Holdra szállások elsődleges célja – az ideológiai versengés megnyerése mellett – annak bebizonyítása volt, hogy lehetséges embert küldeni egy másik égitestre, az első eredményes próbálkozás után a motiváció és vele a politikai támogatás fokozatosan csökkent.
Az Apollo–11-et követő küldetésekben már a tudományos cél dominált. Összesen 382 kilogrammnyi kőzetet hoztak el a Holdról, bebizonyították, hogy a Hold anyaga a Földből szakadt ki, tanulmányozták a holdrengéseket, a holdi gravitációt és a mindössze tíz tonna tömegű, nagyjából a Földön előállítható vákuumokkal megegyező sűrűségű holdi „légkört”. Az is kiderült azonban, hogy a szűkebben vett tudományos célok többségét lényegesen kisebb kockázattal és költséggel, ember nélküli Holdszondákkal is el lehet érni.
Bár a szovjet űrkutatók elképzelése – hogy még az Apollo–11 visszatérése előtt a Luna–15 kőzetmintákat juttat a Holdról a Földre – meghiúsult, a szonda azonban kétséget kizáróan leszállt a Hold felszínére, 1970-ben a Luna–16 pedig már kőzetmintát is hozott, igaz, mindössze 130 grammnyit. Gyakran olvasható érv, hogy az amerikai Hold-programot a vietnami háború szorította háttérbe – ez (költségvetési szempontból) részben igaz is, de az is tény, hogy a 70-es évek elején a Hold már nem jelentett igazi kihívást.
Az űrverseny igazi terepe az űrállomások építése és üzemeltetése lett, majd a fegyverzet-korlátózó tárgyalások sikere és az 1975-ös Szojuz–Apollo közös amerikai–szovjet űrrepülés véget is vetett az űrbéli szembenállásnak. Bush elnök 2004-ben új Hold-programot jelentett be állandó holdbázis felépítésével, ám a Constellationt a gazdasági válság miatt 2010-ben törölték a költségvetésből, az űreszközök fejlesztésében pedig a Holdra turisztikai célpontként tekintő magánszektor vette át a főszerepet. (H. M.)
