A sztársportolók sikereik nem is kis hányadát – génjeik révén – a szüleiknek köszönhetik. Egy- és kétpetéjű ikreken végzett vizsgálatok azt sugallják, hogy az atlétikai diadal titka akár 80 százalékban is a géneken múlik. Még nem tudni, hogy pontosan melyik gén tesz győztessé, de a kutatók néhány jelöltet már ismernek. 1998-ban fedezték fel például az angiotenzinkonvertáló, vagyis átalakító enzimet kódoló gén két variánsa közti különbséget. (Ez az enzim segíti a szívizmok növekedését és az izomsejtek oxigénfelhasználását az edzések során.) Ma úgy tartják, ez a gén felelős a kitartásért, mert az egyik variánsa a maratoni futók állóképességét fokozhatja, a másik génváltozat megléte pedig a robbanásszerű erőkifejtést igénylő sportágaknál hasznos – gyakran mutatják ki világbajnok úszókban.

Az ausztrál kutatók által felfedezett ACTN3-as nevet viselő gén is hasonló hatású, mivel két variánsa közül az R-nek elnevezett változat a kitartást igénylő sportoknál hasznos, az X-variáns pedig a sprinterek vagy például a súlyemelők kirobbanó erőkifejtését segíti. Persze még hosszú az út addig, amíg az összes olyan genetikai különbséget feltérképezik, aminek része van abban, hogy bajnokká legyen valaki. A nehézségekre mi sem jellemzőbb, mint hogy csak a testsúlyt például nem kevesebb mint 4000 gén befolyásolja. Más innovációi is vannak a sporttudománynak. Eredetileg nem tűnt jó ötletnek, hogy akadályozzák a véráramlást egy szívinfarktuson átesett ember felkarjában, hiszen a véráram hiánya általában sejtpusztulást okoz.

Ennek ellenére 2010-ben kardiológusok egy csoportja azt találta, hogy ez a beavatkozás csökkenti a traumán átesett szív károsodását. Ez az eredmény felkeltette Dick Thijssennek, a liverpooli John Moores Egyetem kutatójának figyelmét –írja a New Scientist. Az eredeti vizsgálat során a szívinfarktust követő 12 órán belül a betegek felkarjára egy felfújható övet tettek, amit öt percre felfújtak, ezzel elszorították az ereket, majd az övet leeresztették. A manővert három alkalommal megismételték. Azt találták, hogy az így kezelt betegeknél kisebb szívterület halt el, mint a kezelés nélkülieknél. A liverpooli kutató ezt követően gondolt arra, hogy az iszkémiás prekondicionálásnak (IPC) nevezett érelszorítási eljárás a sportolók számára is hasznos lehet.

Tizenöt egészséges, gyakran sportoló embert arra kért, hogy teljes erejükből biciklizzenek öt kilométert – az egyik alkalommal a szokásos bemelegítés, egy másik alkalommal pedig IPC-kezelés után. Az IPC hatása látványos volt: a kerekezők 30 másodperccel rövidebb idő alatt teljesítették a távot. A Torontói Egyetemmunkatársai az ország legjobb úszóin próbálták ki az IPC-t, és azt találták, hogy a 100 méteres táv gyorsúszással ezzel a technikával 0,7 másodperccel gyorsabban teljesíthető. Ez ebben a versenyszámban hatalmas előny. Mielőtt minden élsportoló karszorító övért rohanna, nem árt tisztázni, hogy a kutatóknak fogalmuk sincs arról, hogy mi áll a jelenség hátterében.

Elképzelhető, hogy az IPC valamilyen védőfaktort szabadít fel a szervezetben, de senki sem tudja, mi lehet ez. És még ha rá is jönnének a kutatók, hogy miként tartja életben az IPC a szív sejtjeit szívinfarktus után, lehet, hogy a teljesítményfokozó hatás mechanizmusa egészen más. A krioterápiának nevezett eljárás során egy speciális kamrában álló sportolóra nagyon rövid ideig hideg levegőt bocsátanak, amelynek a hőmérséklete akár mínusz 160 Celsius-fok is lehet. Ilyen kriokamrákat használt például a walesi rögbiválogatott, hogy felgyorsítsák szervezetük működésének normalizálását az intenzív tréningek után. Hazánkban is ismerik ezt a módszert, a debreceni focisták már kipróbálták ezt, illetve az olimpia előtt a férfi kézilabda-válogatott tagjainak is felajánlott ilyen kúrát a csapat korábbi terapeutája.

A mamuszt, fürdőruhát viselő páciens testének hőmérséklete 0,5 fokkal, a bőr hőmérséklete pedig 2-3 fokkal csökken az 1-3 percig tartó kezelés során. A módszer támogatói szerint a krioterápia lassítja az anyagcserét a sérült izmokban. A sérülés helyén először fokozódik a véráramlás, majd megszűnik, ami az érintett sejtek pusztulásához vezet. A párizsi INSEP intézet munkatársai a hideg vizes fürdő másféle hatását mutatták ki: a tréningezés után vett fürdő javította a sportolók teljesítményét egy evezési tesztben. Meggyőzőbb volt a hatás, ha a kísérleti alanyok felváltva fürödtek hideg és forró vízben.

A teljesítmény azonban nemcsak testi, hanem szellemi edzettség és állapot kérdése is, ami éber és öntudatlan állapotban is fejleszthető. A müncheni Max Planck Intézetben például azt kutatják, milyen módon alakíthatók tudatosan az álmok. Kifejlesztettek egy módszert, mellyel a visszatérő rossz álmok kellemes álomképekké alakíthatók. A „tudatos álmodással” az ébrenlét és az alvás közti állapotban a kísérleti személyek tudatában voltak álmaiknak, s képesek voltak megváltoztatni még a rémálmaikat is. Ez azért is fontos, mert amerikai kutatások bebizonyították, a kellemes álmok jelentősen fokozhatják a sportolók teljesítményét.

Persze a tudatos álmokhoz igen nehéz eljutni. Daniel Erlacher a Berni Egyetemen egyik kísérletében alvókat ébresztett fel a kora reggeli órákban, és épp elhagyott álmaikról, valamint a vágyott álomképekről kérdezte őket, mielőtt visszaküldte volna őket aludni. Korábban a kísérletben részt vevők közül csak 10 százalék volt képes tudatos álmodásra, a fenti technika alkalmazása után a siker aránya 50 százalék fölé ugrott. A módszert sok sportoló alkalmazza. Erlacher csoportja 800 német sportolót kérdezett álmaikról, és a megkérdezettek 20 százaléka számolt be arról, hogy gyakran használja ezt a módszert, amely állításuk szerint határozottan segít teljesítményük javulásában.

A lehető legjobb idegállapot elérése érdekében egyes sportolók éber állapotban is irányítani próbálják agyhullámaikat. Ennek egyik útja a neurofeedback nevű módszer. Ebben az esetben a sportoló fejére helyezett elektródák segítségével az agy elektromos aktivitását mérik, amit egy számítógép monitorán a vizsgált személy is láthat. Ha ügyes, megtanulhatja, hogyan tudja befolyásolni az agyi hullámokat. A neurofeedback a sportolóknak megtaníthatja, hogy miképp hozzák agyukat olyan állapotba, amelyben maximális a figyelem és a koncentráció szintje. Emellett javíthatja a szem-kéz koordinációt is. Az eljárásról eddig kevés kísérleti eredményt tettek közzé, a New Scientist szerint azonban elképzelhető, hogy valaki már nagyszerű eredményeket ért el a speciális agykontrollal, csak nem kötötte módszerét a többiek orrára.

A bajnokok reggelije

Az első modern kori olimpia idején, 1896-ban még nem ismerték az összefüggést a táplálék- és folyadékbevitel, illetve a sportolói teljesítmény között. Hogy mi került az olimpikonok asztalára, azt a kor normái határozták meg: a „nehéz testi munkához” akkoriban sok vörös hús járt, leöblítve megfelelő mennyiségű vörösborral. Fiona Pelly, a Queenslandi Egyetem sportdietetikusa szerint az akkori olimpikonreggelit ma nemhogy célszerűnek, de még egészségesnek sem neveznénk. Ami azóta történt, az a fehérjéktől a szénhidrátok felé tartó utazásként is leírható.

1896, Athén. A verseny reggelén a maratoni futóknak tojást, sajtot és olívabogyót, vörösbort, desszertként pedig narancsot szolgáltak fel. A maraton ideje alatt a futók nem kaptak vizet, narancsot viszont fogyaszthattak. Ekkor kerültek fel a szénhidrátok az aktív sportolók étlapjára, és – az állóképesség növelésében játszott szerepük miatt – ott is maradtak.

1904, St. Louis. Thomas Hicksről, a férfi maratoni futás bajnokáról feljegyezték, hogy – igyekezvén elkerülni a helyi ivóvíz fogyasztását – speciális koktéllal frissítette magát: energiaitala konyakból, tojásfehérjéből és sztrichninből állt. Az alkohol – mint ismert stimuláns – és a tojásfehérje jelenléte aligha szorul magyarázatra, a rendkívül erős méregnek számító sztrichnin viszont a legkevésbé sem magától értetődő. Tudjuk róla, hogy kis sűrűségben fokozza a vérkeringést, az viszont bizonyos, hogy alkohollal keverve koncentrációs és koordinációs problémákat okoz, emellett pedig gyomorpanaszokat is kivált. A krónikák szerint Hicks a verseny során többször is mérgezéses tüneteket mutatott (egyszer elkékülve össze is esett) – mai szemmel nem a győzelme az igazán nagy teljesítmény, hanem az, hogy az egyébként egyformán doppinglistás sztrichnin és alkohol kombináció ellenére túlélte a 33 fokos, párás hőségben lefutott maratont.

1932, Los Angeles. A sztenderd reggeli kolbászból, tojásból, gofriból, sajtból és gyümölcsből állt, ebédre pedig marhahúst, halat és zöldségeket kaptak a sportolók. A sportvilágban az „amerikai stílusú” diéta számított elterjedtnek: arra koncentráltak, hogy a sportemberek sok főtt ételt fogyasszanak hússal és zöldségfélékkel, és a fehérje mindig hangsúlyos része volt az étrendnek.

1972, München. A müncheni olimpián debütált az első, tudományosan megalkotott sportdiéta. Reggelire gyümölcs, gabonapehely és hús, ebédre és vacsorára hús, tészta vagy rizs és zöldség került az olimpikonok asztalára. A legfontosabb változás a szénhidrátban gazdag élelmiszerek népszerűségének látványos növekedése volt, miután kiderült, hogy ezekkel rövid távon kimutathatóan növelhető a teljesítmény (a szénhidrátok rengeteg energiát biztosítanak, méghozzá anélkül, hogy közben túlságosan sok oxigénre lenne szüksége a szervezetnek).

2000, Sydney. A sportolók már minden étkezésre kaptak szénhidrátokat. A tipikus olimpiai reggeli teljes értékű (tehát a maghéjtól nem megfosztott) gabonákból, alacsony tejzsírtartalmú tejből, tojásból és sonkából, az ebéd pedig jellemzően pizzákból, tésztákból és különféleképpen feldolgozott rizses ételekből állt. A felkészülés során a dietetikusok – első alkalommal az olimpiák történetében – megkezdték „szervezetten” bevonni a részvételre készülő olimpikonokat az étrend kialakításába: megkérdezték őket, hogy milyen táplálékra van szükségük, majd az eredményeket megosztották az Ausztrál Sportintézet szakértőivel. A válaszokból kirajzolódó kép szerint a zsírszegény, sok szénhidrátot tartalmazó, párolt zöldségekkel és tejtermékekkel kiegészített étrend válik be a legjobban.

(Hargitai Miklós)

Mete Binay török súlyemelő egynapi ételadagja előtt