A Naprendszer legtávolabbi óceánja
A nyolcvanas évek végéig a legtöbb tudós nem gondolta, hogy a Naprendszer egyik legnagyobb holdja bármennyire is különleges lenne. Így nagyon meglepődtek, amikor a Voyager–2 amerikai űrszonda felvételein egy vékony, nitrogén légkörrel rendelkező holdat láttak, melynek felszínén ráadásul a vulkanikus tevékenység sem számít ritka jelenségnek.
Persze nem magma- és lávavulkánokról van szó, mint azt a Földön megszokhattuk, a Triton az ún. kriovulkanizmus megjelenésének szép példája. A bolygórendszer távoli vidékein ugyanis a vízjég a kőzetalkotó. Azaz a folyamatok hasonlóan játszódhatnak le, mint a Földön, ám a szilárd (vagy láva esetén folyékony) kőzet szerepét elsősorban a vízjég veszi át. Ezért bizonyos szempontból talán szerencsésebb a Triton felszínén megfigyelhető kitöréseket gejzíreknek nevezni.
A hold felszínét és köpenyét tehát elsősorban vízjég alkotja. A Voyager–2 ugyanakkor a déli pólus környezetében szilárd nitrogénből álló pólussapkát is felfedezett. Ebben a régióban találhatók a tulajdonképpen lávaként, a víz mellett nitrogént és ammóniát is a magasba lövellő gejzírek. A mintegy 2700 km átmérőjű Triton a Voyager–2 mérései, illetve a Hubble-űrteleszkópnak az immáron kisbolygók közé sorolt Pluto vizsgálatai alapján nagyon valószínű, hogy eredetileg nem is a Neptunusz körül alakult ki.
Az óriásbolygót követi ugyanis a külső kisbolygóöv, az ún. Kuiper-öv. Égitestjei melletti elhaladásakor nem meglepő, ha a Neptunusz időnként gravitációs hatása révén „befog” egy-egy Kuiper-objektu-mot. A Triton ezért leginkább a Plutóra hasonlíthat. Saswata Hier-Majumder és Jodi Gaeman (Marylandi Egyetem) arra voltak kíváncsiak, létezhet-e a Tritonon folyékony víz alkotta óceán. A felszínen a hideg és az alacsony légnyomás ezt nem engedi meg, de a vízjégköpenyben elképzelhető. Az óriásbolygók ugyanis az ún. árapályfűtés révén melegítik holdjaikat. Ám a két kutató szerint mindez nem biztosít elegendő energiát a vízjég megolvasztásához.
Ám kettejük kutatási eredményeként egy másik energiaforrást is találtak, ami akár létre is hozhatta a folyékony vízből álló felszín alatti óceánt. Amikor az égitest Neptunusz körüli pályára állt, pályájának alakja először elnyúlt ellipszis lehetett, ami szépen lassan, közel kör alakúvá módosult. A pálya formájának átalakulása is belső hőt termelt 1900 km átmérőjű magjában, s ez kis mértékben közrejátszhatott egy folyékony óceán fönntartásában, esetleg kialakulásában. Ennél is nagyobb hőt biztosít azonban a magban található radioaktív anyagok lassú bomlása.
Hier-Majumder és Gaeman számításai szerint a folyékony vízréteg mindenképp kialakulhatott, a belső fűtés pedig – s erre a gejzírek léte is utalhat – valamilyen szinten fennmaradhatott. Ám az továbbra is kérdés, hogy az elmúlt közel 4,5 milliárd év alatt sikerült-e ezt megtartania. Erre azonban csak egy újabb űrszondás küldetés adhat választ, ám költségvetési okokból a NASA elvetette egy hasonló program tervét.
