Az 1992-es Környezet és Fejlődés Világkonferencián a klímaváltozás elleni küzdelmet, illetve a biodiverzitás csökkenésének megállítását (vagy legalább fékezését) tűzték ki célul a nemzetközi környezetvédelmi egyezményt aláíró kormányok. Az aktus a későbbi következményektől függetlenül történelmi tett volt, hiszen akkor került először globális keretbe a környezetvédelem, akkor tudatosodott a közvéleményében, hogy a faj- és élőhelypusztulás, illetve a felmelegedés az egész emberiség jövőjét veszélyezteti. A „fenntartható fejlődés” akkor vált közös céllá, és a Feladatok a XXI. századra című programgyűjtemény valóban előremutató téziseket tartalmazott. Ám nem járnánk messze a valóságtól, ha a riói vívmányok sorának végére itt pontot is tennénk. Az MTA múlt heti „húszévértékelő” konferenciáján Németh Tamás, az Akadémia főtitkára szikár tényként említette: „az emberiség összességében a környezet eltartó- és tűrőképességének közelébe ért, bizonyos összetevői esetében már átlépte a határt” –nagyjából ez az, amit meg kellett volna akadályozni.

Hasonló álláspontra jutottak azok a civil mozgalmak is, amelyek a Magyar Természetvédők Szövetsége koordinálásával szintén nekifutottak a két évtized alatt történtek összefoglalásának. Az ő mérlegük – ha lehet – még negatívabb. A legfontosabb környezeti folyamatok változatlanul fenntarthatatlanok: gyorsult a földi környezet terhelése és a környezetszennyezés, nőtt (és ma is tovább nő) a népesség, bővül a fogyasztás és az erőforrás-felhasználás, a szociális feszültségek erősödnek. A Rióban elfogadott nemzetközi kötelezettségek a célok teljesítésére eleve nem voltak elegendőek, de a teljes körű végrehajtásuk sem történt meg – főként amiatt, mert mindvégig hiányzott a politikai akarat a társadalmi-gazdasági rendszerek fenntarthatóvá tételére. Ehhez ugyanis olyan tabukkal kellett szembemenni, amelyeket – politikai vagy ideológiai (vallási) okokból – a globális elit ma is érinthetetlennek tart.

Közgazdasági értelemben már nyilvánvaló, hogy véges erőforrásokra alapozva nem lehet végtelen időtartamú, korlátlan fejlődést produkálni, a világ mégis a folyamatos gazdasági növekedés bűvöletében él. Ugyanilyen alapon az is belátható, hogy a parttalan népességnövekedést (különösen, ha az a fogyasztás eszkalációjával párosul) nem lehet összeegyeztetni a fenntarthatósággal. Az előbbi érvrendszert ugyanakkor nyilvánosan alig képviseli valaki a politikában, az utóbbi pedig rendre kiveri a biztosítékot – nemcsak a vallási vezetőknél, hanem az embert elsősorban gazdasági és stratégiai erőforrásként kezelő fejlődő országokban is.

Ilyen körülmények között a gazdasági és társadalmi tendenciákat környezeti értelemben is fenntartható keretek közé kényszerítő új elveket és szabályokat elfogadni – különösen egy globális válság árnyékában – szinte képtelenség. A valódi –reális – célkitűzés most ehelyett csupán annyi, hogy a folyamat ne szakadjon meg, és lehessen olyan közös nevezőt találni, ami alapján a fenntarthatóság továbbra is „egyetemes” célnak tekinthető. Ilyen lehet például a fogyatkozó vízkészletek és a vízgazdálkodás kérdése –ezen a területen az amúgy a nemzetközi környezetvédelmi együttműködésben inkább a kerékkötők közé tartozó Magyarország is aktív szerepvállalásra készül (van benne gyakorlatunk: ez volt az egyetlen kérdéskör a magyar EU-elnökség ideje alatt, amelyben – környezeti szempontból – túlteljesítettük az elvárható minimumot). Ismereteink szerint szorgalmazhatja a magyar fél a jövő nemzedékek érdekeit képviselő ENSZ-ombudsman posztjának megteremtését is. Ez ugyan német–francia kezdeményezés, de az előterjesztők hangsúlyosan hivatkoznak a magyar zöldombudsman hivatalának gyakorlatára – szerencsére széles körben még nem vált köztudottá, hogy ezt a pozíciót az új alkotmány időközben megszüntette.

A jövő, amit szeretnénk – a riói konferencia logója és jelmondata