Talán már itt kóborolnak valahol: amennyiben a február–márciusi időszakban sikeres ellésre került sor, az Északi-középhegység erdeiben – hosszú évtizedek után először – újra hiúzkölykök ügethetnek az anyjuk után. Ez egy apró, de fontos lépés lehet a legnagyobb hazai macskaféle visszatelepülését célzó folyamatban, amit a természetvédők elsősorban közvetett módszerekkel próbálnak ösztönözni.

A hiúz korábban egész Európában elterjedt volt, az előző század közepére azonban nagyrészt kiirtották. Ma már szinte mindenhol védett, és az állománya fokozatosan erősödik: a legnagyobb populációja Oroszországban él, de a Kárpátokban is több mint 2000 példányról tudnak. Ez utóbbi közösség egyedei egyre gyakrabban látogatnak át Magyarországra, és számos jel utal rá, hogy egy-egy példány huzamosabb időre vagy „állandóra” is berendezkedik nálunk. Innentől pedig bármikor megtörténhet, hogy a faj szaporodni is fog magyar területen, vagyis bizonyos értelemben újra a hazai fauna részévé válik. A szakértők már tavaly is ebben a reményben követték az itt élő hiúzok nyomait – sajnos hiába. Idén ismét hasonlóak az esélyek – sőt a természetvédők várakozásai szerint valamivel jobbak is: a tél végi hiúznyomkövetések alapján arra lehet következtetni, hogy voltak/lehettek összeálló párok, vagyis van remény szaporulatra is.

Mint Gálhidy Lászlótól, a WWF programvezetőjétől megtudtuk, idehaza a Börzsönyben, a Bükkben, a Mátrában, a Zempléni-hegységben is fel-felbukkannak hiúzok. Az aggteleki és a börzsönyi hiúzok is állandó lakosnak tűnnek, vagyis letelepedtek, az év egészét nálunk töltik. Ennél pontosabb információt csak rádiós nyomkövetéssel lehetne szerezni, ilyen program azonban jelenleg nem zajlik – őszre tervezik egy felnőtt példány befogását és „bedrótozását”.

A szakértő szerint a hiúzok tartós megtelepedését, illetve a hazai állomány megerősödését egyrészt olyan ökológiai folyosók kialakításával lehet segíteni, amelyek biztosítják a zavartalan átjárást a magyarországi és a szlovákiai élőhelyek között. Másrészt szükség van olyan háborítatlan, védett, emberi tevékenység elől elzárt területekre, amelyek alkalmas helyszínül szolgálhatnának a félénk és rejtőzködő állatok szaporodásához. (Ilyen volt például az egyik utolsó magyar „őserdőt” rejtő börzsönyi Csarna-völgy is, ahol az erdőgazdaság éppen fakitermelést tervez – a terület sorsa most a természetvédelemért is felelős vidékfejlesztési minisztertől függ).

A WWF szakértője lapunknak elmondta: tudomása szerint ritkák az ember-hiúz konfliktusok (a hiúz fél az embertől, vagyis legfeljebb olyan találkozásról lehet szó, amikor a ragadozó leterít például egy háziállatot). Illegális elejtésekről rendszeresen érkeznek hírek (a vadászok féltik a hiúzoktól az őzállományt, ezért annak ellenére is hajlamosak lelőni az állatokat, hogy ez – védett fajról lévén szó – természetkárosításnak számít), ezek valóságtartalmáról azonban nehéz meggyőződni. Az év elején találtak egy elpusztult kölyköt magyar területen az Ipoly mentén, de azt nem lehetett megállapítani, hogy itthon érte-e a lövés.

Az viszont napokon-heteken belül kiderülhet, hogy van-e újra magyar földön, vadon született hiúz az országban. Ha igen, akkor az egy közel egy évtizede elindított, kevéssé látványos, de nagyon következetes program első eredménye lehet, amelytől hosszú távon egy önállóan életképes magyar hiúzpopuláció kialakulása várható.

Anyahiúz kölykével – még nem itthonról