Bosszantó, de lehet, hogy rövidesen megoldást találnak erre is. A texasi Austinban megrendezett idei Human Factors in Computing Systems (emberi tényezők a számítástechnikai rendszerekben) című konferencián érdekes eredményeikről számoltak be egy kanadai cég, az Autodesk kutatói. Már sikeresnek mondható kísérleteik azt mutatják, hogy az okos készüléket, a mobiltelefont akár be is lehetne ültetni az emberi testbe, mondjuk a karba, a bőr alá, és akkor szó szerint mindig magunkkal hurcolnánk. A torontói kutatók munkájuk során sikeresen ültettek be bőr alá egy kijelző LED-et, egy gombot meg egy érintős szenzort, és mindez együtt szépen működött, kommunikálni is tudott Bluetoothon keresztül. Az elektronikus eszközök energiaellátásáról is gondoskodni tudtak, vezeték nélkül tölteni is lehetett őket. (Más kérdés, hogy a töltő mekkora. Május 15-én, a Tudomány oldalon jelent meg hír lapunkban arról, hogy testbe épített szerkezeteket, például szívritmusszabályozót kívülről és vezeték nélkül lehet tölteni, így nincs szükség műtétre a lemerült akkuk cseréjéhez. Igaz, a zsebben, vagy övön hordható töltő-jeladó legalább akkora, mint egy mobiltelefon…) Egyébként a testbe építhető okos eszközök még igencsak kísérleti állapotban vannak, hiszen a kanadai kutatók is egyelőre holttesten végezték a tesztjeiket, de voltaképpen műszakilag alkalmas már, és semmi akadálya nem lenne, hogy élő emberbe ültessék – ha egyáltalán van rá vállalkozó.

A hangsúly a „műszakilag alkalmas” kifejezésen van .Mert eléggé hátborzongató a gondolat, hogy olyan készüléket hordoz a testében az ember, amely aktívan össze van kapcsolva a külvilággal. Természetesen ma is sokan élnek implantátummal a csípőjükben, térdükben, sőt nem kevesen a szívük ritmusát szabályozó, valóban életmentő, életet meghosszabbító készülékekkel is. Ezek sokéves tapasztalatai alapján biztonsággal állítható, hogy léteznek a szervezet által befogadható anyagok. Ámbár ezek a beépített szerkezetek a test belsejében vannak. De mi a helyzet olyan készülékkel, amely közel van a felszínhez, közvetlenül a bőr alatt helyezkedik el, és kezelőszervei állandóan érintkezésben vannak a külvilággal?

Mindenesetre figyelemre méltó, hogy egy felmérés szerint nem volt teljesen elutasító a válaszadók magatartása a beültetett eszközökkel szemben. Érthető módon különösen az ifjabb generációk tagjai tűntek befogadónak. Voltaképpen ez a lehetőség is része lehet az egyre inkább hódító „a dolgok internetje” (IoT) koncepciónak. Ez azon alapszik, hogy ma már rohamosan terjednek – persze elsősorban a fejlett országokban – az intelligens, kommunikálni képes készülékek: a kereskedelemben, a szállításban, a közlekedésben, az egészségügyben, de még a háztartásokban is. Ezek egyéni azonosítókkal vannak ellátva, érzékelőkkel, a kapcsolatra, kommunikációra képes eszközökkel. Nagy erőkkel folynak a kutatások a hálózatba szervezésükre is. Lényegében ebbe, az IoT-hálózatba is bekapcsolódhat a kiborg, vagyis a testbe épített telefon tulajdonosa, amikor nemcsak a munkahelyével, partnereivel kommunikálhat, hanem amellett akár távolról irányíthatja otthoni készülékeit is.

A technika tehát készen áll. A kérdések sokkalta inkább jogi, társadalmi problémák köré csomósodnak. Mennyire tartható a magánélete a beépített készülék viselőjének? Mennyire követhető minden pillanata, minden cselekvése? Mik a biztosítékok a rosszindulatú, sőt ellenséges követések, ráhatások ellen? Hogyan hat a viselő egészségi állapotára egy állandó elektroszmog közvetlen jelenléte a testében? Közömbös-e, hogy éjjel-nappal elektromágneses jeleket kap? Ezekre egyelőre nincs válasz, mert csak tartós és tömeges használat alapján lehet adatokat gyűjteni és értékelni. Ami pedig a személyiségi jogok biztosítékait illeti, elmondható: jól ismert, hogy a jog mindig csak nagy késéssel követi az új technikai megoldásokat.

Hátborzongató lehetőségek