A navigációs rendszert immár világszerte tízmilliós nagyságrendben használják, a program bizonyos területeken a vérprofi alkotásokkal (Google, Nokia, iGo) is versenyképes.

A Waze szakkifejezést nálunk (a leggyakoribb indulatszó szalonképesített verziójaként) Gálvölgyi János honosította meg, ez a Waze azonban mást jelent: az autók szélvédőjén, mókás matricákon olvasható jellegzetes felirat a közösségi navigáció eddigi legsikeresebb megoldásának felhasználóit jelöli (a véznek ejtendő szó valójában a ways, vagyis utak kifejezésre utal, a felhasználó „hivatalos” neve pedig a wazer).

Maga a közösségi navigáció azon alapul, hogy digitális térképet és útvonaltervezőt ma már némi túlzással bárki képes készíteni, az okostelefonokba épített GPS révén pedig a helymeghatározás sem ördöngösség – az igazi pluszt a felhasználóktól érkező realtime adatok és információk jelentik. Másképp fogalmazva: még a Google-nak sincs (és soha nem is lesz) annyi észlelője és adatrögzítője, mint amennyi júzere – modjuk – a Waze-nek van. Ha az utóbbiak mindegyike egyúttal adatforrás is, akkor a Waze mindig többet fog tudni az aktuális közlekedési viszonyokról, mint bármelyik „nem közösségi” navigáció.

A program előnyei nem csak a jelenleg globálisan 17 milliós fejlesztőközösségből adódnak. Ingyenes alkalmazásról van szó, amelynek kliensprogramja gyakorlatilag bármilyen navigációs rendszerű (Symbian, Windows, iOS, Android) okostelefonra letölthető (vagyis platformfüggetlen – ez fontos megkülönböztető jegy a profi alkalmazásokhoz képest).

A közlekedési információk folyamatosan érkeznek a többi wazertől, vagyis a felhasználó – olyan helyeken, ahol kellő számú „kolléga” közlekedik – mindig időben értesül a torlódásokról, balesetekről, terelésekről, viharokról, sőt a sebességmérésekről is. A többi úton lévővel azonnal minden fontos információ megosztható (GPS-koorinátákkal vagy akár fényképpel – ez például egy baleset esetén életmentő lehet, illetve a későbbi jogi vitáknak is elejét veheti).

A program magától megtanulja a már bejárt útvonalakat, a kezelőfelülete pedig barátságos és egyszerű – vagyis azok is könnyen boldogulnak vele, akik a hagyományos navigációkkal még nem barátkoztak össze. Ha például valamilyen „eseményről” akarjuk tájékoztatni menet közben a többi wazert, elég rábökni a „jelentem” gombra, és a készülék máris eltárolja a koordinátákat – a legközelebbi lámpánál biztonságosan be is lehet küldeni a rendszerbe az infót. Érdekes specialitás a „hengerelés” is: ezt a funkciót akkor használja a program, amikor olyan úton haladunk, ahol más wazer még nem járt, vagyis mi rajzoljuk meg az utat egy virtuális úthengerrel.

Természetesen akadnak hátrányai is, néhány szót ezekről is érdemes mondani. Először is: a Waze nem tartozik az offline navigációk közé, vagyis a bekapcsolt GPS-antennán túl folyamatos, széles sávú adatkapcsolatot igényel (ami az akkut is meríti, meg a számlát is hizlalja – igaz, értelmes beállításokkal az adatforgalom mindenképpen havi 100 MB alatt tartható). A másik potenciális hátulütő a közösségi jellegből adódik: az útvonalhálózatot (a voltaképpeni térképet) a felhasználók rajzolják, így az nem mindig tökéletes, és a lefedettsége sem egyenletes – ahol sokan járnak, ott sűrűbb, ahol kevesen, ott szaggatottabb.

És olykor a pontossága sem 100 százalékos, azaz nem mindig házszámszintű a célra vezetés. Az is tény azonban – és ez megint csak a közösségi jellegből adódik –, hogy a technikai hibák többsége a felhasználók számának növekedése miatt „magától” meggyógyul. Mindez Magyarországra is igaz: a hazai használók-fejlesztők tábora még kicsi, de nagyon lelkes, és sokukat éppen az önkéntes közös munka lehetősége hozta közel aWaze-hez. Itt ugyanis mindennap egy kicsit jobbá lehet tenni a világot. Vagy legalább a navigációt.