A kisbolygók, üstökösök erőforrásainak megszerzése, az azokon történő bányászat gondolata már az űrkorszak előtt sokakban felmerült. 1969-ben aztán bebizonyosodott, hogy az ember képes eljutni egy másik égitestre, tud ott kutatni, dolgozni. Ettől kezdve egyre több cikk jelent meg a tárgykörben komoly elemzésekkel: meg lehet-e valósítani, megéri-e megcsinálni? A válasz minden esetben igen volt.

Egy adott kisbolygó tömegének ugyanis jelentős hányadát adhatják olyan fémek, melyekre a földi iparnak szüksége van. A 2010-ben alapított, azóta új néven futó Planetary Resources vállalat szerint akár több millió tonna nikkel, kobalt, platina és egy csomó ritkafém nyerhető ki. (A cég becslései szerint egy 1 km átmérőjű aszteroida akár 30 millió tonna nikkelt, másfél millió tonna kobaltot és 7500 tonna platinát is rejthet – összértékük néhány száz milliárd dollárra tehető.) Attól függetlenül, hogy számításaik megfelelőek-e, a bányászott anyag valóban fontos lehet bolygónk számára. Mindemelett sok kisbolygó fő alkotóeleme a vízjég, ami a hosszú távú űrrepülésekhez elengedhetetlen forrást jelent: a víz bontásából származó hidrogén és oxigén az űrhajó üzemanyagaként is szolgálhat akár, míg az űrhajósok ivóvizét is elő lehetne állítani belőle.

A cég a Föld és a Hold között elhaladó, úgynevezett Föld-közeli kisbolygókat aknázná ki három lépésben: először Föld körüli pályára telepített űrtávcsövek segítségével elemeznék a távolban elhaladó kisbolygókat, majd az érdekesnek tűnőkhöz űrszondákat küldenének, melyek segítségével részletes spektroszkópiai módszerekkel, esetleg talajminta közvetlen elemzésével eldönthetnék a szakemberek, érdemes-e odamenni bányászni. A kiválasztott kisbolygót (elég egy néhányszor 10 méter átmérőjűre gondolni, a fenti számításnál jelzett egy kilométeres érték már túl nagy méretű égitestnek számít) aztán egy hálószerű szerkezettel befognák, és a Föld irányába terelnék. Ha a kisbolygó elég kicsi ahhoz, hogy egy hengeres szerkezetet húzzanak köré, akkor már a befogás helyszínén „felvághatnák” darabokra. A kisbolygóra leszállni és külön egy tényleges bányát létesíteni felszínén a kis (gyakorlatilag elhanyagolható) gravitáció miatt nem lehetséges – ezért marad az égitest befogása, feldarabolása.

Bár a tudósítások általában realitásként írtak és írnak a tervekről, a megvalósításra valószínűleg még hosszú ideig nem kerülhet sor. Ennek több oka van. Egyrészt, megéri-e egy néhányszor tíz méter átmérőjű kisbolygót sok-sok éven át (a cég által kifejlesztett saját) űrtávcsővel vizsgálni, majd szondákat küldeni hozzá, és végül automata vagy emberes űrhajót? Ezek kifejlesztésére a kormányoknak sem nagyon van pénzük, pedig ha valóban megérné, már sor kerülhetett volna rá. Másrészt azt a néhány száz tonnát, amit egy küldetésen legalább kinyernének (bár a cég terveiben sok millió tonna szerepel küldetésenként) le kellene téríteni a Nap körüli pályáról, és elhozni a Földre. Ennek rendkívül nagy az üzemanyagigénye, a tank miatt nagy tömegű űrhajót pedig csillagászati összegekbe kerülne elindítani a célégitest felé.

A mérnökök úgy gondolják, a technológia kifejleszthető, sőt az alapok voltaképpen már rendelkezésre is állnak. Az üzletemberek kiszámolták, hogyha valóban rendszeres, folyamatos bányászat indulna meg, akkor egyrészt az abból származó nyereség, másrészt a szükséges innováció komoly összegekkel kifejezhető haszonnal járna. Ám a Planetary Resources esetében igencsak kérdéses, rendelkezésre áll-e annyi pénz, ami az induláshoz kell. Hány kisbolygót kell vajon „feldarabolni” ahhoz, hogy ne csak megtérüljön a befektetés, de nyereségessé is váljon?

A kérdést azonban a természetvédelem és a jog szempontjából is vizsgálni kell. Szétdarabolhatunk-e egy kisbolygót, vagy a világűr objektumai eleve számítsanak „környezetvédelmi területnek”?

Jogilag is érdekes kérdésről van szó. A világűrjog egyik alapelvét érinti mindez. Az ENSZ 1967-ben hozta meg az úgynevezett alapelvszerződést (teljes nevén: „Szerződés az államok tevékenységét szabályozó elvekről a világűr kutatása és felhasználása terén, beleértve a Holdat és más égitesteket”). A szerződés 2. cikke szerint „A világűrt, beleértve a Holdat és más égitesteket, sem a szuverenitás igényével, sem használat vagy foglalás útján, sem bármilyen más módon egyetlen nemzet sem sajátíthatja ki”, míg a 9. cikk így fogalmaz: „(…) részes államok a világűr, így a Hold és más égitestek tanulmányozását és kutatását úgy végzik, hogy elkerüljék azok káros szennyeződését (…)”. A nem állami intézményeknek is be kell tartaniuk a szerződést, tevékenységükért az az ország felel, melyben az adott intézményt bejegyezték. Vagyis jogi szempontból megoldott a dolog: bányászni üzleti céllal a világűrben nem lehet.

Egy dolog viszont mindenképp érdekes a történetben. Bush elnök még 2004-ben meghirdette a Holdra való emberes visszatérést, majd az azt követő Mars-utazást. Néhány hónappal később „kiderült”, hogy a holdi bányászat valóban mennyire megérné gazdaságilag. Obama a programot törölte, s 2010-ben a holdraszállás helyett Föld-közeli kisbolygó megközelítését tűzte ki célul. S nem sokkal később alakult egy cég, ami bejelentette, mennyire megérné egy kisbolygó befogása és bányászata.