A QR (Quick Response: gyors válasz) a „kétdimenziós” vonalkódok családjába tartozik. A családnév némi magyarázatra szorul: látszólag a hagyományos, fehér és fekete, vastagabb és vékonyabb csíkokból álló vonalkód is kétdimenziós – a valóságban azonban csak az egyik dimenzióban, horizontálisan tartalmaz információt. A QR-kód esetében azonban a sík mindkét dimenziója információhordozó, és ennek köszönhetően egy bélyegnyi helyen rengeteg adat (számokból nagyjából hétezer, szám-betű kombinációk esetén mintegy 4300 karakter, illetve majd három kilobájtnyi bináris adat) fér rá. Szinte bármilyen szögből le lehet olvasni az adatokat, nem kell a kép tájolásával bajlódni (a QR-kódok három sarkába elhelyezett azonos minta segítségével a leolvasókészülékek mindig tudják, merre van „felfelé”).

Az innovatív kódolást 1994-ben az autóipari Denso-Wave találta föl, és eleinte az alkatrészgyártásban használt egységek és folyamatok azonosítására szolgált. Mivel nyílt szabványról van szó, borítékolni lehetett, hogy ki fog szabadulni az autógyártásból, tömeges polgári karriert azonban csak az előző évtized vége felé, a kamerás okostelefonok elterjedésével kezdett a QR-kód.

A civil világban a leolvasáshoz egy kódolvasó szoftverrel ellátott kamerás mobil kell (az újabbak némelyikének a gyári szoftvercsomagjában is benne van a kód olvasó, de az internetes alkalmazásboltokból is le lehet tölteni a jellemzően ingyenes programokat, például a Barcode Scannert az AndoridMarketről). A leolvasás egyszerű: a kamerának megmutatott kódot az elindított alkalmazás beszkenneli, a sikeres adatátvitelt többnyire pittyenő hang jelzi. Az átvitt információ lehet a kijelzőn megjelenő szöveg, de akár egy utasítás is, például arra nézve, hogy az okosmobil látogasson meg egy honlapot vagy Facebook-profilt. Az interakciókat főként a reklámipar hasznosítja, kihasználva, hogy a felhasználók többsége szereti az ilyesfajta rejtélyes csomagolású információkat (ha a plakátra vagy az újságban látható hirdetésre azt írnák rá, hogy „látogasd meg az xyz.com weboldalt”, abban nincs semmi izgalmas, de ha ugyanezt egy QR-kód révén a telefonunk magától megcsinálja, az egyszerre jelent kalandot és sikerélményt – valamiért így működünk).

A QR-kódban rejlő összes potenciál még egyáltalán nincs kiaknázva, a terjedése azonban korántsem viharos. A gyártók újabban inkább a speciális csippel és rádióhullámokkal működő NFC-t (Near Field Communication) preferálják: ez állítólag megbízhatóbb – és persze az sem utolsó szempont, hogy hardver- és beruházásigényesebb, vagyis többet lehet (felhasználói szemszögből: többet kell) rá költeni.